A pozsonyi Art Fond Gyűjtemény nonprofit kortárs képzőművészeti magángyűjtemény. Bár alapítója, Andrej Zaťko gyűjtő, a szlovák kortárs művészet és kultúra támogatója, mégis a kollekció gyarapítása kurátori közreműködéssel történik. Így jött létre egy, a „noblesse oblige” elvét valló bankár elkötelezett társadalmi felelősségvállalásából Szlovákia legjelentősebb neoavantgárd és kortárs gyűjteménye, amely a 20. század második felétől napjainkig terjedő szlovák művészetre épül.
A fiatal, alig három és fél évtizede független ország történelmi és társadalmi múltjából fakadóan az Art Fond nem alkot zárt nemzeti egészet. A csehszlovák örökség révén olyan jelentős cseh alkotókat is felvonultat, mint a nemrég elhunyt Milan Knížák, a cseh neoavantgárd egyik legjelesebb képviselője.
De az évszázados együttélésből fakadóan megtalálhatók magyar származású művészek is, például a dunaszerdahelyi Ilona Németh,
akinek párhuzamosan a Merlin Kulturális Tér POWER LINES: kiállítás a Mercedes-Benz műgyűjteményéből című tárlatán is szerepelnek művei. De roma származású alkotót is találhatunk, Emília Rigová, alias Bari Raklori személyében, aki munkásságának középpontjába a cigány holokauszt emlékezetének továbbélését, megörökítését állította.
A kiállítás címválasztása: Végül nem lesz vége Kristián Németh videóinstallációjához kapcsolódik. 2002-ben a New York-i Metropolitan Művészeti Múzeum reneszánsz szárnyában, a Vélez Blanco kastély teraszán kiállított egyik márványszobor, Tullio Lombardo Ádámja váratlanul lezuhant talapzatáról. A huszonnyolc nagyobb és több mint kétszáz apró darabra tört alkotást hosszú restaurálási folyamatnak köszönhetően 2014-re sikerült helyreállítani, azóta újra régi helyén várja a látogatókat. Ez a baleset egyrészt rávilágít, mennyire törékeny a kultúránk, ugyanakkor
a sikeres restaurálás a mulandóság, a pusztulás ellen folytatott örökös emberi küzdelmünkre is felhívja a figyelmet.
Ebben az értelemben a művészi tevékenység mint folyamatos kreatív energia ellenáll az idő romboló hatásának és képes az állandó megújulásra, átalakulásra. Ez a nézőpont különösen fontos volt az 1968 és 1989 közötti évtizedek totalitárius diktatúrájában, amellyel szemben megszületett a mára már európai színvonalúnak számító csehszlovák neoavantgárd művészet.
A kiállítás két időfókusza ugyanis az elnyomás (1968-1989) és az ezt követő szabadság időszaka, így a tárlaton megvalósul a két nemzedék párbeszéde is.
A neoavantgárd művészek generációjának alkotói tevékenységét alapvetően meghatározta a cenzúra, az ideológiai kontroll,
a mozgás- és véleményszabadság korlátozása, ezért az innovativitás mellett szükségük volt a kitartásra, a küzdőszellemre is. A rendszerváltás után induló fiatalabb generáció viszont már egy szabadabb társadalomban, nemzetközi kontextusba ágyazottan alkothatott. Ugyanakkor az 1989-es átalakulással, az államszocializmus végével reagálniuk kellett a fellépő új nacionalizmusokra, a gazdasági, társadalmi szerkezet átalakulására, az ökológiai krízisekre és a fokozódó identitásharcokra.
A kurátorok azonban nem választották szét a két generációt, ami azért sem lett volna helyes, mert a rendszerváltás előtt alkotó művészek pályája 1989-cel nem ért véget, sőt inkább kiteljesedett, vezető akadémiai és kulturális pozíciókba kerülve utat mutattak a fiatalabb generáció számára. Így Rudolf Sikora, a szlovák neoavantgárd egyik központi szervezője esetében is látunk a ’70-es években készült úttörőnek számító ökológiai, land arthoz köthető és űr témájú munkákat, illetve az erőszak minden formája ellen tiltakozó, 1989 utáni műveket. A Malevics üzenete Sztálinnak és Putyinnak az orosz konstruktivista festő 1923-as Triptichonjának átértelmezése, egyben elutasítása a kommunizmusban meglévő, majd azt követően az orosz nacionalizmusban továbbélő terrornak. A Felezési idő (90 ezer deportált polgártársunk emlékére) a II. világháborút követő magyar és német lakosság erőszakos kitelepítésének mementója.
Sajnálatos, hogy a mű a kiállításon értelmezés nélkül maradt, így a szlovák történelemben járatlan látogató nehezen tudja dekódolni,
továbbá a művet a kiállítást kísérő katalógus alapján láthatóan rosszul installálták. Nemcsak azért, mert a neonfény nem működik, de azáltal is, hogy a szlovák címer művész által megcsonkított kettős keresztjét 45 fokkal elforgatták, fekvő helyzetből álló helyzetbe hozva, valamint a művet keretező Szlovákia kontúrrajz lemaradt, így magának az alkotásnak az üzenete is sérült.
A neoavantgárd időszak egyik legerősebb irányzatát Szlovákiában a konceptuális művészet jelentette. A művészettagadó Július Koller MűvészetNEM koncept munkája és Matej Krén Festészet nélkül nem létezik és semmi köze a festészethez című manifesztum-installációja a magyar Erdély Miklós munkásságával mutatnak rokonságot. Ugyanakkor mind Kollernél, mind Krénnél markánsan megjelenik a cseh irodalomból, filmekből, valamint a dadaizmusból ismerős fekete humor és groteszk látásmód, ahogy ez Roman Ondak (Tilos a jogosulatlan belépés; Bolygó és hold; Hagyd nyitva az ajtót) vagy Otis Laubert (Újgazdag; Mértékletes; Kire hasonlít a gyerek?) munkáiban is visszaköszön. De ez a szellemiség érhető tetten három fiatal művész alkotásaiban. A társadalomkritikus Ilona Németh MALM_IN és METOD című szószéke és imazsámolya nevükben, anyaghasználatukban és letisztult funkcionális megjelenésükben is a tömeggyártott IKEA bútorokra emlékeztetnek. Ezáltal
a művész a fogyasztói társadalomban egyre inkább tömegcikké silányuló hit eljelentéktelenedésére mutat rá.
A feminista Ivana Šáteková hímzett textiljei a hagyományos patriarchális társadalom kritikái. A Húsvéti vesszőzés egy népi tradíció megörökítése, amikor húsvét hétfőjén termékenységi rítusként a nőket megvesszőzik és meglocsolják. Ugyanakkor Šáteková értelmezésében ez a hagyomány összekapcsolódik a nők elleni erőszak társadalom által eltűrt megjelenési formáival. Jana Želibská Igyál tejet videóinstallációja a női testhez való hagyományos viszonyunkat, az arról való berögzült gondolkodásunkat kérdőjelezi meg és fordítja visszájára, amely a tradicionális patriarchális kultúrákban szorosan összekapcsolódik a termékenységgel. Egyszerre testesíti meg a nőiség elsődleges funkcióját, és lesz annak értékmérője, mint azt a Ratkó-korszakból ismerős szlogen is hirdette: „Asszonynak szülni kötelesség, lánynak szülni dicsőség”.
A Végül nem lesz vége. Neoavantgárd és kortárs művészek a pozsonyi Art Fond Gyűjteményből című kiállítás a Ludwig Múzeumban tekinthető meg szeptember 20-ig.
Fotók: Rosta József, Ludwig Múzeum
