Kanyarban félúton
Melegíti az arcom a tűz, és mint egy reflektor, bevilágítja az áfonyabokros kertet. Apám terepmintás mellényében ücsörög a verandán, maga alatt igazgatja a hokedlit. Nehezen mozog, beesett arca hamuszürke, hangosan recsegnek az ízületei. Ügyetlen kezével kipiszkálja a fekete Pall Mall-os dobozból utolsó szál cigijét és rágyújt. Nem vesz észre, pedig ott állok vele szemben.
Egyre gyorsabban terjed a tűz. Mohó lángok nyaldossák a nyaraló jobb oldalát, kiokádnak az ablakon, megolvasztják a zsindelyre ülepedett havat, hallom, ahogy lecsorog az ereszen, és közben ropog az égő fa. Apám trófeája, a homlokzatra szögelt szarvasagancs lepottyan, a virágágyásban landol a buja fejű dáliák között. Oda akarok menni, felvenni, de szandálom pántja mellett gyökerek csavarodnak bokámra.
Apám továbbra is a verandán ül, komótosan szívja utolsó cigarettáját. Kiélvez minden slukkot, mintha tudná, nincs több. Háta mögött belátok a konyhaablakon, a cserépkályháról pattogzik a máz, meggyullad a falon nannyó kakukkos órája. Kezemből hirtelen kisiklik a hosszabbító, és mint kígyó, kúszik fel a hokedli lábán, a következő kifújásnál rátekeredik apám nyakára, vadul szorongatni kezdi, kiesik kezéből a csikk, fel akarok kiáltani, elég lesz, azt a kurva cigit hadd szívja el, de nincs hangom. Belekap a tűz a madáretetőbe, a zsinegen lógó faggyúba, apám nem bírja kitépni magát a fojtogatásból. Most észrevesz, felém int kétségbeesetten, jöjjek már, segítsek, de továbbra se bírok megmozdulni, szorosan fognak a gyökerek. Térdre rogy, amikor valahonnan egy ablaküvegnek ütköző légy váratlanul elkezd zümmögni.
Anyám üzenetére riadok fel.
Nyirkos pizsamámat a szennyeskosár szélére terítem. Átcsoszogok a konyhába, didergő mellbimbókkal várom a kotyogós morajlását. Az elmúlt három évben, ha apámmal álmodtam, vagy beteg volt, vagy a gyerekszobámban haldoklott. Azt gondoltam, azért van ez, mert nem láttam meghalni. Amikor anyám hívott, nem azt mondta, amire számítottam, hogy apád meghalt, hanem, hogy kiszenvedett. Ott kanyarodott velem a körforgalomban a 47-es busz Kolozsváron, a benzinkút mellett, olyan hosszan fordult, teljesen beleszédültem, azt hittem, sose veszi be, örökre ott maradok félúton, a kanyarban dülöngélve.
Anyámnak nem akarták kiadni a hullaházból, mert nem voltak házasok, kellett egy családtag, aki azonosítja. Kinga vállalta, én megkönnyebbültem, nem nekem kell, én már csak feltételeztem, ő fekszik a csukott koporsóban. Február volt, huszonkilenc nappal azután, hogy elköltöztem Gergőtől.
Apám temetésén három dologra tudtam összpontosítani. Hogy Kinga szögesbakancsban áll mellettem, hogy az én lábam annyira fázik a ravatalozón, bár nagyon rám lépne, és hogy meg akarom simogatni a koporsót. Ennyi volt a búcsú apámtól. Utána legalább egy évig vergődtem, 48 kg-nál és 32-es nadrágméretnél álltam meg, az eladók a ruhaboltban, amikor S-esnél kisebb rövidnadrágból kerestem, nevetgélve elküldtek a gyerekosztályra. Minden nap gyufaszálakból raktam magamban a gátat, ne öntsön el teljesen a szomorúság. Anyám kezdetben erősebb volt, mint én. Ment és intézte a sírhelyet, gyászjelentőt a Csíki Hírlapba, tort a szertartás után.
Erről jut eszembe, meg se néztem, mit írt. Előveszem a telefonomat, rábökök az értesítésre, tegnap átküldtem e-mailben, nem tudom, megnézted-e. Megnyitom a levelezésemet, még mindig ott van, persze, hogy ott van, fenyegető betűkkel a levél tárgya: contract de vânzare. Megkaptam. Majd munka után elolvasom.
Néhány éve Kolozsváron a bevásárlóközpont mozgólépcsőjén Gergő a karomnál fogva jobbra igazított, mondván, akik éltek nagyvárosban, tudják, a bal oldal azoké, akik sietnek. Onnantól kezdve mindig, mindenhol kisodródtam a jobb szélre. Budapesten az első néhány hétben tériszonytól szédülve kentem fel magam a mozgólépcső oldalára, markolásztam a koszos kapaszkodót, hunyorogva lestem, mikor kell nagyot lépve leszállnom. Idővel megszoktam a nagyvárosi váltást, hogy zörög alattam a villamos, süvít velem a metró. Ma képes vagyok a Deákon anélkül átszállni a kettes metróról a hármasra, hogy felnéznék a telefonom képernyőjéből.
Egyszerre volt kudarc és megkönnyebbülés, mikor eldöntöttem, Budapestre költözöm. Olyan volt, mintha feladtam volna. Hogy mit, azt nem tudom. Álltam a peronon, vártam a vonatot, folytak a könnyeim, amint épp elhagytam azt az elképzelést, hogy itt lesz szép az életem.
A munkaszerződést az amerikai bankkal a Hungária körúton kellett aláírnom, a Puskásnál szálltam le, a metróaluljáróban beugrottam a dohányboltba. Még a dohánybolt is nemzeti.
Sose beszéltem szégyenérzet nélkül románul. Már amikor egyáltalán meg kellett szólalnom, mert Kolozsváron is felkutattam egy magyar fodrászt, nőgyógyászt, fogorvost. Persze, mondhatnám, az összetartozás vitt rá, de sokkal inkább a kényszer. Amikor Magyarországra költöztem, azt hittem, itt majd mindenki ugyanazt a nyelvet fogja beszélni. Ehhez képest csalódottan tapasztaltam, vannak helyek, kormányablak, ügyfélkapu, ahol nem is azt a magyart beszélik, amit én, olyan rövidítéseket használnak, amiket titokban gugliznom kell, tébé meg eszjéa, elkérik a TAJ-kártyámat, bármi is legyen az. Az amerikai bank mindent elintézett, miután kitöltöttem az immigration onboarding papírokat. Nem lévén állampolgárságom, letelepedési engedélyt is biztosítottak. Közös történelem ide vagy oda, elválaszt minket egy határ. Egyszer egy belvárosi kocsma teraszán magyaráztam hajnalban, nekem két országban van kisebbségtudatom, Romániában, mert magyar vagyok, Magyarországon, mert erdélyi magyar.
Budapesten nagyobb távolságokat kell összekötniük a hidaknak, mint Kolozsváron.
Kettesével szedem a lépcsőfokokat, a farmerem övére biggyesztett céges beléptetőkártya a csípőmön fityeg. Beérek az irodába, és fontosnak érzem magam, két nyelven köszönök, jó reggelt és good morning, ha bent van a mexikói kollégám, akkor spanyolul is, buenos días. Aztán nyolc órát bogarászom a számokat három monitoron. A női mosdóban minden fülkében van légfrissítő, karcsúsít a tükör, előnyösek a fények és egy automatából ingyen vehetek ki betétet meg tampont. A ruhásszekrényeken van külön jelzés, ahova azok pakolhatják a kabátjukat, akik dohányoznak. Mindenki siet és mindenki baromi fontosnak érzi magát, ne haragudj, rohannom kell, mítingem lesz az indiai csapattal, tegnap is túlóráztam miattuk, vagyis nem miattuk, az időeltolódás miatt, tudod, Mumbaiban négy és fél órával előrébb vannak, ilyeneket mondanak egymásnak az emberek a közös konyhában. Takarítószemélyzet is van, egységes munkaruhában tologatják a tálcatartókat. Harmadikán kapok fizetést, aznap leugrom az irodaházzal szemben a dm-be és veszek egy kétezer forintos japán arcmaszkot, egy kolléganőm ajánlotta, ez a legjobb, az öregedés elleni harcot nem lehet elég fiatalon elkezdeni. Néha előre kigondolom, mit veszek magamnak, ha megjön a fizum. Anyám nem tudja, mekkora a keresetem, sose mondtam el neki, attól félnék, egy gyors fejszámolással megmondaná, mennyit kell megtakarítanom havonta, hány éven belül kellene lakást vennem. Megtakarítok én, minden hónapban, de folyamatosan olyan érzésem van, nem eleget, többet kéne, hülyeségekre költöm a pénzt. Ott cseng a fülemben, ahogy anyám kiabálja, ne pazarolj, lopod a pénzem, és dühösen lecsapja a villanykapcsolót a szobámban. Sokszor elmesélte, miért nem vitt magával a boltba vásárolni, mert egyszer, négyéves lehettem, megtetszett egy csillogó fogpasztásdoboz, rátettem a kezem, megszorítottam és nem engedtem el, anyám nem akarta megvenni, drága volt, de szégyellte a kasszásnők előtt kicsavarni a kezemből. Nincs olyan emlékem, hogy házhoz rendelünk vagy elmegyünk étterembe ebédelni. Amikor gimnáziumban az osztálytársaimmal színház után beültünk a Toscába, anyám mindig csak egy fél pizzára adott pénzt, mindig sunnyognom kellett, ki felez velem.
A 21-es buszra a régi Moszkva téren kell átszállnom, gyakran beugrom a Pizza Me-be két szelet pizzára, üdítőt is veszek mellé, és amíg megeszem, abban a tíz percben jól is esik, csak amikor kijövök, ne lenne az a furcsa érzés, hogy nem volt helyes. Gergővel más volt, nem ácsorogtunk a boltban a polcok előtt az olcsóbb terméket kiválasztva, anyagilag felelőtlenek voltunk, vagyis én, neki gazdag volt a családja. Béla bácsi minden hétvégén elvitt minket étterembe, ő állta a számlát, cégre kérte, először nem értettem semmit az étlapból, mindig azt választottam, amit Gergő is, amíg az apja arról magyarázott a pincérnek, mennyire legyen átsütve a steak. Az egy másik élet volt, ahol a pénzt, mint a zsetonokat dobáltuk a játékgépbe.
Ködtől párás a buszmegálló plexije, négyen várjuk a 21-es buszt a Moszkván. Egy anyuka, jobb kezével a fiát terelgeti, baljában kismotort hurcibál, és egy nő, akinek az arcára ráöregedett a szomorúság. Eszembe jut anyám, nem válaszoltam neki. Apám halála után Kinga ragaszkodott a nyaraló eladásához. Nekem az egyetlen hely, amiről bármilyen jó emlékem van apámmal. Szerencsés vagy, hogy neked legalább volt ilyen, amennyit bántott, nekem még ő tartozik. És Kinga eldöntötte, behajtja az adósságot. Anyám nem tartozott az örökösök közé, én pedig nem tudtam kivásárolni, miután meghirdettük, hamar találtunk rá vevőt. Közjegyzőnél meghatalmaztam anyámat, távollétemben ő intézkedett. Tegnap csatolta az adásvételi szerződést.
Szeretném azt érezni, amit Kinga, anyagi hasznot látni az örökségben, de nem megy. Láttam apámat hosszú éveken át élni a házért, beletenni mindenét, azt érzem, valami rosszat követek el, ha eladom, elárulom a bizalmat, ami kettőnk között szövődött, amikor hétéves koromban együtt építettük. Kinga a képembe röhögne, és azt mondaná, a fater azóta százszor elárulta azt a bizalmat.
Anyám azt mesélte, rettenetesen éhesen jött a világra, az anyjának a terhesség alatt nem volt étvágya, ezért lett ő ilyen falánk. Megfogadta, ha várandós lesz, külön odafigyel arra, nehogy éhezzen benne a gyermek, mert akkor olyan lesz, mint ő, telhetetlen, és az élete egy küzdelem lesz a mohóság és a túlsúly között. Szoptatás alatt anyámnak begyulladt a melle, mert nem szoptam rendesen. Rossz étvágyú gyerek voltam, se az óvodában, se az iskolában nem ettem meg a tízóraimat, ha mégis, meghagytam a karéját a szendvicsnek vagy a darázsfészeknek. Anyám mindig megkért, vigyem haza, ő megeszi. Egy idő után iskolai program keretein belül kaptunk tejet és kiflit, persze, nem a legjobb minőségből, a kifli ízetlen volt, a tej vizezett, amilyennek az állami beszerzésnek lennie kellett, a legtöbb osztálytársam nem is vitte haza. Anyám felfigyelt erre a piaci résre, és megkért, órák után szedjem össze a megmaradt tejeket, és vigyek haza, amennyit bírok, ötven banit fizet darabjáért. Nem kellett kétszer mondani, tömködtem a hátizsákomba a tetraéder alakú dobozokat, egyszer több mint húszat cipeltem haza. Anyám a költségvetésfüzetbe vezette, hány lejt gyűjtöttem össze, és amikor akartam valamit, szájfényt, karkötőt, Bravo magazint, megvehettem belőle.
A tejjel-kifli program azonban nem járt a gimnazistáknak. Utána bármire akartam pénzt kérni, egy új nadrágra, blúzra, esetleg szempillaspirálra, úgy nézett rám, mintha tényleg meg akarnám lopni. Nem szórjuk a pénzt. Az osztálytársnőim Avonból rendeltek maguknak mindenféle kencéket, anyám nem értette, szerinte a kapitalizmus szabadította ránk ezt a rontást. Akkor kezdtem el boltokból lopni. Nem tudom már, vagy nem voltak kamerák az üzletekben, vagy mindig szerencsém volt, de soha nem kaptak el. A turkálókban a próbafülkében a ruháim alá felvettem, amit el akartam vinni, a dm-ben a termékek között nézelődve észrevétlenül a kabátom ujjába csúsztattam a szemceruzát, Rimmelt, kis rúzst.
Amikor feltérül velem a busz az Istenhegyi útra, nézem a megnyitott szerződést, románul írták, de megértem, ott van az összeg, ebből megvehetném a Dyson hajszárítót, amiről hetek óta nézek termékbemutatós videókat, és fel se tűnne. Kinga is dob nekem egy üzenetet, mi van, nem akarod aláírni?, nem válaszolok neki.
Három napot forgolódom, mielőtt kinyomtatnám az irodában, aláírom Kinga mellett, röhögnöm kell, ugyanaz az aláírásunk, apánk vezetékneve, csak más kézírással, amikor anyámtól jön egy újabb üzenet.
Lejárt a meghatalmazás, ha el akarod adni a nyaralót, haza kell jönnöd személyesen elintézni.
Borító: Unsplash
