2026. október 8-án az Írók Boltjában mutatták be Márián Gábor Lamellákon át (Napkút Kiadó) című első verseskötetét. A debütáló szerzőt Kovács Gábor Attila rendező, író kérdezte többek között képzőművészeti munkásságáról, a szöveg és a vizualitás kapcsolatáról, valamint a töredezettség tapasztalatának különböző megnyilvánulásairól.
A kötetbemutató kezdetén Kovács Gábor Attila a szerzővel való előzetes ismeretségének részleteibe vezette be a közönséget: mesélt első találkozásukról Márián Gábor kiállításának népszerűsítésekor, arról, ahogy
a rakparton szavaló szerzőbe botlott, majd kezébe vette az irányítást, és felkérte Máriánt egyik versének megfilmesítésére.
Ennek a sornak egy újabb lépése volt az Írók Boltjában megrendezett kötetbemutató, ahol Kovács kérdései hagymahéjakként hámozták le a kötet rétegeit, eljutva egy töredékes, képektől terhelt középpontig.
Elsőként a borítóról esett szó, és hamar kiderült, hogy Márián alkotása. A szerző kifejtette, hogy már jóval a kötet szerkesztése előtt tisztában volt vele, hogy saját munkáját szeretné hozzá felhasználni, de ugyanilyen magabiztosan zárta ki azt is, hogy képi illusztrációk kerüljenek a szövegek mellé. Az alapvetően tervező grafikusként dolgozó
Márián egyszerre látta szakmai kihívásként és személyes célként, hogy saját képi világa köszönjön vissza a borítón,
amely a kötet egyetlen vizuális lenyomatává válik majd. „Ez egy olyan fotó, amit nem is direkt a kötethez készítettem, hanem a negatívok archiválása közben találtam” – vallotta be a szerző. „Egy tekercs első képkockája. Ugye ez régi kameráknál nem szokott sikerülni, mert fényt kap, egy félbeszakadt fotó lesz, és ilyen módon ez a keresetlenség, töredezettség, kollázsszerűség jól passzol a versekhez, amik a kötetben vannak.” A kötettől megtagadott illusztrációk mentén vezette tovább a beszélgetést Kovács: érdekesnek találta, hogy „egy képzőművészettel foglalkozó alkotó ennyire le akarja választani a verseskötetéről a saját képi munkáit”. Arról érdeklődött, mégis mennyire tud elválni egymástól a két formátum, valamint miért ilyen tudatos és egyértelmű ez a szétválasztás Márián számára. A szerző válaszában egészen gimnazista éveihez kanyarodott vissza: arról mesélt, miként került – sajnálatára – németes osztályba, így
angoltanulás céljából dalszövegeket kezdett el fordítani, ezeken keresztül foglalkozott először lírai műfajokkal.
Ezután nagy ugrással vezette át a történet fonalát egészen 2017-ig, amikor elhívta őt egyik ismerőse egy FISZ-műhelybe, amely azóta is szerves részét képezi az életének és az alkotói munkájának. Így a beszélgetés során is többször visszakanyarodott a műhelyhez és az ott kapott szakmai támogatáshoz. Név szerint említette Szabó Marcellt és Mezei Gábort, akik különösen fontos szerepet játszottak írói előmenetelében. Tehát vizualitástól távol eső indulás kapcsolódik nála a versíráshoz, de emellett azt is
fontosnak tartja, hogy a különböző műfajokban készült alkotásai a saját lábaikon álljanak meg, és ne rendelődjenek alá egymásnak.
Példaként azt a kiállítást említette, amelynek munkálataihoz beszélgetőtársa is hozzájárult: ennek előkészületeikor merült fel benne a gondolat, hogy verseket is állítson a képek mellé. Viszont nem érezte, hogy a hasonló témában születő, de nagyon más jellegű alkotások erősítenék egymást, mintsem az érvényesülésben lehetetlenítette volna el egyik a másikat.
A vizualitástól a szövegiség felé haladva tért át a beszélgetés a címadás miértjére és hogyanjára. Szó esett arról, hogy a cím a borító előtt született meg, majd ez orientálta azt a fotó irányába. „A fényképezőgépnek a zárszerkezete, amin keresztül bejön a fény, apró lamellákból áll, és attól függően, hogy ez milyen szűk, beenged egy bizonyos mennyiségű fényt. Bennünk is megvan ez a pupilla formájában, és akkor innen már csak egy lépés, hogy átvitt értelme legyen”,
magába foglalva a látás és láttatás, megfigyelt és megfigyelő szerepkörét.
Ezek a felvetések és megközelítések a kötet versein is végigvonulnak, amelyekben „a fény és árnyék kapcsolata is megjelenik, nagyon fontos, hogy te mit engedsz láttatni és mit tartasz árnyékban” – toldotta meg a szempontrendszer sorát Kovács. A szerző kifejtette, hogy természetesnek látja ezt a szűrést, amely minden alkotás esetében alkotói döntés következménye, tudatos vagy részben tudatos módon. „A borítónál is ez köszön vissza, mert egy virágcsokor lenne, de alulexponált, és ezért a redőnyön átszűrődő fénycsóvákat látjuk, ez ad neki kompozíciót, de közelebbről egészen mást ad, és a rétegek itt is szembetűnnek” – tette hozzá. Ezt követően
Kovács az alkotói folyamat tudatosságáról kérdezte Máriánt mind a képzőművészeti, mind az irodalmi tevékenységében.
Elsőként képzőművészeti példával élve a kollázskészítést vetette fel, amelynek van egy tudattalan, ösztönös része, amikor darabjaira szakítunk egy fotót. Ezt valamennyire lehet irányítani, de egy esetlegesség mindig közrejátszik a folyamatban, amelyet aztán a tudatos megkomponálás fog össze. Ehhez hasonlóan
a versírásban fontos szerepet játszanak azok a tőle független, de őt érő benyomások, amelyekkel kapcsolatban megszületik benne egy gondolat.
Később ezekből a benyomásokból formálja meg a verseit, ehhez már elhagyhatatlan a tudatosság, ahogy az idő is, amit kapnak ezek a szövegek. Éveken keresztül is lehet gyúrni egy alkotást, csak az a kérdés, meddig érdemes elhúzni egy ilyen munkálatot, amikor a folyamat közben megváltozol te, és az is, hogy miket tartasz fontosnak.
A lamellák említésekor és technikai magyarázatakor már felmerülő töredékesség fontos mozgatórugója a kötetnek. Kovács felvetette, hogy a töredékekben való beszédmód nagyon más, mint egy filmes gondolatmenet, amely egy történetet mesél el. Ennek ellenére
Márián szövegeiben nagyon erős felfejtést igényelnek a képek mögött húzódó történetek,
mert ahogy azt Kovács kiemelte, ezek mégiscsak képek, mégis „érezni, hogy előkerül a képzőművész, a szem, a vizualitás”. Erre a felvetésre Márián így reflektált: „Benyomásokat keresek és találok, ezeket a hangulatokat, érzéseket, asszociációs halmazokat próbálom megteremteni a szövegeken belül. Ezek nem narratív módon közvetítik az érzéseket, benyomásokat, hanem csak irányítanak, rámutatnak, hangulatot teremtenek. Ilyen módon találom ezeket átélhetőnek.”
Tágabb érzékelések lefedésére találja alkalmasnak a verset, amely közvetít egyfajta szinesztéziát, így érzetek, szagok válnak átélhetővé.
Ezek a zsigeri érzések visszatérő elemei a kötetnek: az izzadás, zsibbadás, viszketés mind átélésre ösztönzik a befogadókat. El lehet mesélni egy embert? Képeken, benyomásokon keresztül vissza lehet adni, minden konkrét leírás elhagyásával? Márián válasza mindkét kérdésre igen, sőt úgy gondolja, cselekvések és gesztusok megragadásával jobban körbe lehet valakit rajzolni, mint egy explicit, naturalista leírással.
A kötet kulturális utalásainak skálája Halász Judittól Hannibal Lecterig terjed, a szerző magas- és popkulturális utalásokat egyaránt használ.
Ennek apropóján Kovács aziránt érdeklődött, mennyire igényel a versek befogadása felkészültséget az olvasótól, vagy mennyiben tükrözik csupán a szerző saját valóságát ezek az intertextusok. „Az alkotásokon keresztül megfogja valami az embert a másik élettörténetéből. Alapvetően az ember az emberi történeteket keresi” – mondta erre a szerző, kifejtve, hogy ezek nem feltétlenül a valóságának alkotóelemei, mintsem mindaz, ami saját kulturális befogadásakor szembejön vele és megragadja a figyelmét. Elvetette, hogy a kötet olvasásához szükség lenne előzetes tudásra, a szövegeknek van olyan vetülete, amely ezeken az utalásokon túl működteti őket.
A szó átterelődött a kötetet szervező négy ciklusra (Rügyeken kap gellert, Glóbuszérzés, Kanál és borotva, Hierarchia a síkok között): a szűrésre, a tematikus elvekre, amelyek működtetik, és amelyek talán túlmutatnak a ciklusok keretein.
A válogatás anyagát több év termése adja,
Márián úgy jellemezte a válogatási folyamatot, mintha „egy best of-albumot kellett volna összerakni”. Az első három rész az önelemzés, a párkapcsolat és a család tematikáját helyezi a központba, míg a negyedik egy kulturális utalásokban tobzódó, fantáziadúsabb kollázsokkal teli válogatás. „A csoportosítás egy utólagos gesztus” – magyarázta Márián, majd Kovács terelése mentén a folyamat nyújtotta lehetőségekről, felismerésekről beszélt. Nem is a tematikus csoportok kialakulását tartja igazán érdekesnek, hanem hogy
a szortírozás révén felismert ismétlődő motívumokat, mint a furcsa vonzalmát a madarakhoz, különösen a rigófélékhez.
A cikluscímek is hasonló válogatás útján születtek meg: a kötet verseinek képei közül kerültek ki, amelyek reflektálni tudtak a teljes ciklusra. A családi ciklus címadó sora egy ápolástörténet lírai kibontakozásából ered, amely mélyen beágyazódik a családtörténetbe. A rokonápolás egy trauma, egyszerre van benne jelen a gondoskodás és valami gonosz zsarnokoskodás, az ápolói attitűd.
Nincsen jó vagy rossz: ezek a versek éppen arra mutatnak rá, hogy egyszerre tudsz több minden lenni.
A visszatérő motívumoknál maradva Márián megosztotta, hogy „amikor az ember alkot, vannak olyan motívumok, amik foglalkoztatják, és ha egyszer sikerül is megfogni úgy, hogy az egy befejezett, kész valami legyen, utána mégis előjönnek más módokon, új testet öltenek”. De mindezt tudatossággal is lehet – és szokta is – kezelni, még ha a felbukkanásuk főként organikus folyamat is.
A beszélgetés végéhez közeledve a személyes érzületek kerültek terítékre: Kovács indíttatására Márián arról mesélt, hogy mit jelent számára egy ilyen kötet megszületése. Mind saját évekig tartó munkája miatt, mind
az őt segítő és támogató közeg okán is fontos számára, hogy ez a kész kötet most megjelent,
és a hosszú idő munkája nem bizonyult hiábavalónak. Párhuzamba állítja a kiállításainak megélésével, amelyek egy határozott kezdettel és véggel rendelkező, performatív megvalósulásként jönnek létre. De abban is vannak a kiállítás szervezettségén túlmutató darabok, ahogy ezen szövegek közül is sok már megjelent, mégis így, kötetbe rendezve képezik kész lenyomatát az elmúlt éveknek.
Egészen más dinamikát és komplexebb képet ad a különálló művek egymás mellett való láttatása.
Megmutatja annak az ívét is, ahogyan változik az ember, ahogy másképp gondolkodik, másfajta dolgok foglalkoztatják, más technikákkal nyúl ezekhez. „Van ebben egyfajta evolúció, ami ad egy nosztalgiát, de tovább is löki az embert” – zárta le a kérdést Márián. Az utolsó mondatokból kiderült, hogy Márián Gábor kötettel rendelkezve is ír és műhelyezik tovább, nem zárva le ezzel a megjelenéssel egy nagy fejezetet. Minden, ami mögötte és a kiadott versekben van, átszűrődik a jelenlegi alkotásaiba is, amelyek, habár folyamatosan születnek, még nem tudja megmondani, milyen irányba viszik majd tovább.
Márián Gábor Lamellákon át című kötetének bemutatója, Írók Boltja, Budapest, 2026. október 8.
Fotók: Kapui Ferenc
