A Tiszában találkozunk utoljára
A nyár utolsó napján
hamvaidban fürdünk.
Ahogy felém sodor a folyó,
egy-egy részed megakad bennem,
nyugalmi pontot keres.
Homlokod a vállamon pihen,
tenyered egyik porszeme két ujjam közé ékelődik,
részegen, lebukott fejjel keringőzünk.
Lassan el tudlak engedni,
de amint kiérek a partra,
látom, ahogy a távolban
orrod emelkedik ki a homokból.
Feléd futok, kapálózva ásni kezdek.
A gödör hiába szélesedik és mélyül,
orrod felette lebeg,
formád maradt csak meg a földben.
Csontbőr
Munkások lengenek Budapesttől Egerig.
Kérdés, hol kell még szőlőt szedni,
varjúfészkeket lökni az ágakról,
megsimogatni a gidákat,
anyjuk se ismerjen rájuk.
Vámosgyörk, Tura, Kál-Kápolnán szállok át.
A csendbe tartok, égő levélhalmokhoz,
lopni-se-érdemes biciklikhez,
meg-megszakadt háncsokhoz.
Nincs, aki ideszállítaná az életet,
talpalatnyi mosolyért kapálnak a hegyesiek,
te is itt ülsz, lekapták kezedről, nyakadról a húst,
azt mondtad, kisemmiztek, kölyökként bántak veled.
Nem bírom hallgatni, ahogy cuppogva iszol,
nézni a vízcseppeket,
benzinfoltokként fénylenek hálóingeden.
Jól megértjük mi egymást,
barátaid nemvoltak,
fiadról nem kérdezel,
mégis tudod, csak magamra számíthatok.
Elfelejtetted az agancsok nevét,
amikor megöleltelek, mintha egy pillanatra felismertél volna,
ráncaid mögül egy nyolcvanéves gyerek nézett vissza rám,
búcsúzóul csontbőr tenyereddel intesz nekem.
Hazafelé Tura–Vámosgyörk–Adács vonalán
felgyújtom az őzeket a pusztákon,
az égett irhaszag mosás után is ott marad a kabátomon.
Borító: Unsplash
