A legújabb dél-koreai film, a Remény első látásra egy átlagos inváziós sci-finek tűnik, azonban időről időre egyre eredetibb cselekménye során bebizonyítja, hogy valójában távolról sem az.
Idén nyáron került a mozikba Steven Spielberg legújabb sci-fije, A leleplezés napja. Ha Spielberg előáll egy filmmel, főleg sci-fivel, akkor arra mindenki odafigyel, hiszen neki köszönhető a műfaj néhány örökzöld klasszikusa, mint a Harmadik típusú találkozások, az E.T. – A földönkívüli és a Világok harca. Ezek közül az E.T. és A leleplezés napja kifejezetten pozitív fényben tünteti fel a kozmikus idegeneket, az emberek pedig inkább negatív szereplők, kivéve persze a főhősöket. Közülük az E.T. az eredetibb, mivel kifejezetten újszerűnek hatott a korában. A leleplezés napja viszont – hiába is vezették fel komoly eseményfilmként – hatalmas, csalódást keltő blöffnek bizonyult, ami semmi érdemlegeset nem volt képes mondani az idegen lényekről.
Ha valóban egyedi megközelítésű inváziós sci-fire vágyunk, akkor egyértelműen Na Hong-jin Reménye a mi filmünk,
ami csak eleinte tűnik konvencionális darabnak, később alaposan felforgatja a műfajt. Igaz, mire felforgatja, sok idő telik el a cselekményben, úgyhogy bőven kell türelem is a dél-koreai direktor alkotásához.
Hol máshol játszódhatna egy dél-koreai társadalomtudatos sci-fi, mint a demilitarizált övezet közelében, a Hope Harbor nevű kisvárosban? Ennek rendőrfőnöke, Ko Bum-seok egy nap különös és riasztó állattetemre bukkan vadász unokatestvérével, Ko Sung-kivel együtt. A tehenet valamiféle ragadozó lény teríthette le, de ez egy jókora vad lehetett, mert hatalmas karomnyomok láthatók a kibelezett jószág testén. Úgyhogy ketté válnak: Sung-ki a szerencsevadász haverjaival együtt az erdőbe megy, Bum-seok pedig erősítést próbál hívni, miközben a kisváros felé tart. Ám senki sincs a közelben a zöldfülű Im Sung-aet leszámítva, úgyhogy egy őrült veterán lesz a kényszerszövetségese. Rövid távon kiderül, hogy az a félelmetes ragadozó ott ólálkodik Hope Harborben, sőt gyors ütemben mészárolja le mindazokat, akik az útjába kerülnek. Így hát Bum-seok és a veterán pisztolyokkal erednek a vad nyomába, aki lehet, hogy nem is erről a világról származik, és lehet, hogy nem is ő az igazi ellenség.
A film erénye és egyben hátránya is, hogy 160 perces, és ebből legalább 40–50 perc a bevezető rész.
Na Hong-jin a thrillerek dél-koreai szakértőjeként nagyon is jól tudja, hogyan kell pattanásig feszíteni a húrokat. Azzal is tisztában van, ami – ha már Spielberget emlegettük a bevezetőben – A cápa és az Alien óta alapszabálynak számít a műfajban: minél később lép színre az embereket mészároló szörny, annál jobb, és lehetőleg keveset mutogasd ezt a monstrumot! Na be is tartja ezt a szabályt, bár talán túlságosan is ragaszkodik hozzá és a végletekig fokozza a feszültséget. Sőt, egy kicsit már át is esik a ló túlsó oldalára. A film első harminc perce kifejezetten feszült, amelyben a rendező következetesen Bum-seok nézőpontjába szorít minket, alig-alig töri meg az ő cselekményszálát a párhuzamosan bonyolított erdei kutatással. Ahogy nyomul előre, úgy tárulnak fel a pusztítás egyre riasztóbb nyomai, beleértve a széttépett emberi testeket, amelyek újra és újra becsapódnak a főhős, így a néző látóterébe is.
Ám a Reménnyel az a gond, hogy félóra után a húr túlfeszítettnek érződik. Csak várjuk és várjuk, hogy Bum-seok mikor konfrontálódik már a szörnnyel (ha egyáltalán szörny), mikor kerül sor az első összecsapásukra. Aztán ez csak nem történik meg, inkább az utolsó utáni pillanatban megy végbe az elvárt és túl sokáig késleltetett küzdelem.
Könnyen lehet, hogy a néző elunja magát, mire felbukkan a monstrum, akinek a leleplezése is kissé csalódást keltő.
Persze később megértjük, hogy miért ilyen a dizájnja, de aki úgy ült be a Reményre annak marketingje és a filmről érkezett visszajelzések alapján, hogy ez egy sci-fi akció-horror lesz, az valószínűleg visszaköveteli a pénzét. Egy keményvonalas horrorrajongó számára ezek a monstrumok cseppet sem félelmetesek, sőt annyit elárulhatunk, hogy vannak kifejezetten kecses, már-már szépnek mondható példányok is köztük. Van persze olyan alakváltozatuk is, ami egy démonhorrorba illene, de őket látva sem lesznek álmatlan éjszakáink. A Remény tehát kicsit sem horrorfilm, habár van pár véres vagy gyomorforgató jelenete a csonkolások miatt. De alapvetően ez a film nem az Alien, sőt nem is a Hang nélkül párdarabja, hanem sokkal inkább a District 9-é, hiszen reflektál társadalmi problémákra is. Nem színtiszta zsánerfilm, ennek is tudhatjuk be, hogy a hosszú expozíció után hasonlóan sokat időzünk el bizonyos karaktereknél és párbeszédeknél a sztori „tárgyalórészében” is. Az mindenképp pozitívum, hogy a rendező
időt szán a figurák bemutatására, így nem archetípusokat látunk, hanem hús-vér embereket,
akiknek számít az élete, így van kiért aggódnunk. Nagy hangsúlyt kap, hogy itt két különböző kultúra találkozik, amelyek nem feltétlenül lennének ellenségek, de a szerencsétlen körülmények miatt azzá válnak. Itt nincsenek valódi bűnösök, áldozatok és hősök sem igazán, bár ez utóbbiak azért csak színre lépnek, már amennyiben Bum-seok és társai tekinthetők legalább hétköznapi hősöknek. Átlagembereket látunk, akiket teljesen váratlanul ért a szörny(ek) támadása, és Na Hong-jin azáltal ad nekik valódi személyiséget, hogy rászánja a kellő időt, amíg karakterei elkezdenek igazán lélegezni. Az egyik városlakó üzlettulajdonos például véres ruhában sétál ki a romok közül, miközben telefonon beszél szeretteivel arról, hogy mi történt. Egy alapvetően vicces jelenet bontakozik ki egy cinikus civillel a centrumban, mégis szívszorító, hogy ő csak élte volna az életét, tette volna a dolgát, a napi rutinját, míg végül egy ilyen rendkívüli és kis híján halálos szituáció kizökkentette őt a mindennapokból.
Ám az ilyen epizódok óhatatlanul is lelassítják a cselekményt, és akkor is időhúzásnak érződnek, ha érdemben hozzátesznek a háttértörténethez. Az Alien és A cápa is bebizonyították, hogy remekül lehet karaktereket építeni úgy, hogy nem szánunk mindenkire hosszas töltelékjeleneteket. A Remény is több lenne, ha kevesebbet időzne el a mellékkaraktereknél, és inkább a főhősökre koncentrálna. Nem indokolt például az a jelenet sem, amelyben Sung-ki és társai egy vadásztelepnél ücsörögnek és esznek-isznak. Van feszültség ezekben a képsorokban is, hiszen tudjuk, hogy valahol valami leselkedik rájuk, de a cselekményhez érdemben nem tesz hozzá, hogy látjuk, hogyan tömik a fejüket. Ezeket az elnyújtott jeleneteket a nézőnek is túl kell élnie, ahogy hőseinknek a rejtélyes támadásokat.
Viszont mindenképpen érdemes küzdeni a filmmel, mivel ahogy haladunk előre a cselekményben, az úgy válik egyre eredetibbé.
Olyan élmény ez, mint amikor egy számunkra ismeretlen és talán elsőre ellenszenves dolgot vagy embert közelebbről megismerünk és feltárulnak a további dimenziói. Vagy csak elég annyit írni, hogy hasonló folyamat zajlik le a filmben és a fejünkben, mint Neill Blomkamp már említett kultikus sci-fijében, a District 9-ban. Ott szintén egy idegen invázió zajlik, ám lassan megvilágosodunk, hogy nem az idegen lények a hunyók. A Remény természetesen nem ezt másolja le, sok saját ötlettel áll elő, de a lényege ugyanaz, ahogyan az idegenség problémáját mutatja be.
Az idegen első látásra mindig félelmetes, mert ismeretlen, mert rejtélyes,
így nem tudjuk, milyen szándékkal érkezett. Ez a probléma testközeli és meglehetősen aktuális számunkra, hiszen a közelmúltban jelentős társadalmi krízissé vált a menekültáradat. A helyzet ambivalens, mivel egyrészt a háborúk és diktatúrák által otthonukból elüldözött embereket illene befogadni, másrészt viszont a negatív hangok szerint a migránsok között sokan nem tisztelik az európai keresztény kultúrát. Az utóbbi hetek németországi szélsőjobboldali fordulatát is sokan ebből a problémából vezetik le. Így hát a Remény aktuálisabb nem is lehetne, hiszen
egy olyan társadalmi-politikai és kulturális közhangulatban foglalkozik az idegenség kérdésével, ami rémisztően ismerős.
Na Hong-jin természetesen nem egyszerűsíti le a dolgot, sőt igen eredeti módon ábrázolja és vázolja fel a krízist. Poéngyilkosság nélkül nehéz erről írni, így legyen elég annyi, hogy Ko Bum-seoknak alaposan át kell értékelnie a helyzetet, miközben azon igyekszik, hogy a Hope-ot érintő fenyegetést mielőbb elhárítsa a szörnyek kiirtásával. De ezek a szörnyek túlságosan is hasonlítanak az emberekre, vagyis nem pusztán brutális és állatias fenevadak. Azok is tudnak lenni, de – és ismét nem szabad erről többet elárulni – okkal. Az ő szemszögükből épp a Hope-beli emberek a vadak, a primitív lények, akik meg sem akarják érteni a „másikat”, hanem egyből tüzelnek rá. Na Hong-jin viszont még annyira sem egyszerűsíti le a problémát, mint Blomkamp a District 9-ban, ahol végső soron az idegenek inkább ártatlan áldozatok, nem pedig agresszorok.
A Remény tulajdonképpen egy tragédia, amelyben a konfliktus azért kétségbeejtő módon feloldhatatlan, mert
a szemben álló felek nem akarnak, illetve nem is igazán tudnak kommunikálni egymással.
Egyetlen ember és egyetlen idegen lény kevés ahhoz, hogy létrejöjjön egy esetleges tárgyalás. Amennyiben a szélsőséges agresszorok vannak többségben, ez nem valósulhat meg. A címbeli remény erre vonatkozik: annak reménye, hogy talán ezek a szemben álló idegenek felismerik egymásban a hasonlót, és nem akarják kiirtani egymást. Az már más kérdés, hogy tényleg eljön-e ez a felismerés. Bum-seoknál biztosan, és az idegen lényeknél is elindul egy folyamat. Na Hong-jin azonban éppen ezért nem nyújt megnyugtató végkifejletet: mert a jelen társadalmi-politikai klímában semmi okunk a nyugalomra. Legfeljebb csak reménykedni lehet abban, hogy egyszer eljön a várva várt béke az egymás elpusztítására vágyó felek között.
Bum-seok ezért is izgalmas karakter – de nem csak ő. Ahogy halad előre a cselekmény, úgy rajta keresztül
mi is egyre árnyaltabban látjuk a jövevényeket, akiknél Na erősen rájátszik az Alien-párhuzamokra –
elég csak az űrhajójukra gondolni. Még el is hangzik az „alien” („idegen”) szó a filmben, és ez ebben a kontextusban a félreértés és a félreismerés szimbóluma. Igen, könnyű ezeket a tőlünk nagyon különböző entitásokat a xenomorfokhoz hasonló szörnyekként látni. Ahogy viszont Bum-seokon keresztül és Sung-ki együgyű, minden megértést kizáró csapatának cselekményszálával kontrasztban egyre több mindent megtudunk a lényekről, úgy egyre inkább érlelődhet bennünk az érzés, hogy nekik szorítunk. Ha valami, akkor az az igazán zseniális Na Hong-jin művében, hogy lassan, de biztosan árnyaltabbá válik a kép, és mi, nézők is szinte akarjuk, hogy megismerjük ezt a kultúrát. Még akkor is, ha ezekben az idegen lényekben is van egy nagy adag felsőbbrendűségi érzés, ami meggátolja, hogy maradéktalanul a pártjukra álljunk. Na arra ösztönöz tehát, hogy felismerjük mindkét oldalon a pozitívumokat és a negatívumokat egyaránt, valamint izoláljuk a valódi problémát: a xenofóbiát és a kirekesztő ideológiákat.
A Remény egy nagyon frappáns, mégis kicsit csalódást keltő befejezéssel ér véget. Olyan, mintha ez egy trilógia első része lenne, és kifejezetten felcsigázza a nézőt az idegen kultúrát illetően. De
pont akkor ér véget, amikor elképesztő mértékben kinyílik a cselekményvilág, és megjelennek a nagyobb távlatok,
így szinte fáj, amikor elindul a stáblista. Határozottan van potenciál ebben a mitológiában, amit Na Hong-jin felvázolt, és ha kicsit feszesebb, összeszedettebb folytatást készítene hozzá, annak valószínűleg sokan örülnénk. Az ilyen gondolatgazdag, ugyanakkor szórakoztató zsánerfilmek üdítően hatnak Hollywood egyre ötlettelenebb és megúszós portékáival kontrasztban.
Hope – Remény (Hopeu), 2026. Írta és rendezte: Na Hong-jin. Szereplők: Hwang Jung-min, Zo In-sung, Jung Ho-yeon, Michael Fassbender, Alicia Vikander, Taylor Russell, Cameron Britton, Eum Moon-suk, Lee Sang-hee, Im Hyun-sik. Forgalmazza: Vertigo Média Kft.
A Hope – Remény a Magyar Filmadatbázison.
