Még tavaly kaptam ajándékba egy kortárs ukrán irodalmat bemutató angol nyelvű antológiát (Writing from Ukraine: Fiction, Poetry and Essays Since 1965, ed. Mark Andryczyk, Penguin Books, 2022), mikor egy kijevi útra készültem. Mindig szórakoztató annak az országnak az irodalmát olvasni, ahol éppen jár az ember, így, miközben megismertem a válogatást, utánanéztem az adott szerzőknek, hogy találjak valamit az útra. Néhányan szerencsére megjelentek magyarul is. Aztán arra is rákerestem, hogy milyen egyéb kortárs ukrán írók köteteit fordították magyarra, majd elhatároztam: elolvasok minden olyan szépirodalmi művet, melyet be tudok szerezni ezek közül. Nem lehetne hősiesnek nevezni a vállalkozást, a listámon eleinte ugyanis talán egy tucatnyi könyv szerepelhetett.
Az elmúlt évek nyomasztó eseményei valamelyest előtérbe helyezték a kortárs ukrán szépirodalmat, még nálunk is. Megjelent például több Szerhij Zsadan-kötet – ezek zömét még az antológia előtt olvastam.
Zsadan ugyanis korahuszonéves koromtól fogva az egyik kedvenc szerzőm.
A Depeche Mode (ford. Körner Gábor, Európa Könyvkiadó, 2010) és a Vorosilovgrád (ford. Körner Gábor, Európa Könyvkiadó, 2013) is nagy élmény volt anno, hosszú évekig rendszeresen néztem rá az Európa Könyvkiadó előkészületben lévő műveire, abban reménykedve, hogy esetleg jöhet majd új regény tőle, de erre egészen 2023-ig kellett várni, mikor is a Magvető Kiadó kiadta A diákotthont (ford. Körner Gábor). A Depeche Mode bohém, nihilista kamaszszereplői és a Vorosilovgrád lecsúszott, félillegalitásban tevékenykedő karaktereinek története után egy civil szemszögből írt háborús regényt kaptunk.
Magam is meglepődtem rajta, mennyire nem kötött le ez a kötet, pedig Zsadan kerülte a témára sokszor jellemző pátoszt,
és egyoldalúnak sem lehetne nevezni a szöveget. Az viszont nem tetszett, hogy miközben olvastam a regényt, sorra ugrottak be mainstream sorozatok és filmek, ugyanezzel a cselekménnyel (nyilván más környezetben), és hiányzott belőle az a karakteres stílus is, amellyel Zsadant párosítottam. Nem sokkal A diákotthon előtt kiadtak tőle egy versválogatást is: a Harkiv Hotelt (ford. Vonnák Diána, Jelenkor Kiadó, 2023).
Ezt olvasva be kellett látnom, hogy Zsadan talán idősebb korára nagyobb költővé vált, mint regényíróvá.
Később, 2025-ben aztán megjelent tőle a Mezopotámia (ford. Körner Gábor, Magvető Kiadó) is, ami már jobban emlékeztetett a szerző korai prózájára. A karakterek itt is sokszor a legalitás és az illegalitás közötti határterületeken próbálnak érvényesülni, és némelyikük kicsit olyan, mintha a Depeche Mode szereplőihez tértünk volna vissza körülbelül tizenöt évvel később. A szövegek archetipikus figurákat mutatnak be, egy város karaktereit: Harkivét. Nagyjából olyan, mint egy epizódokból felépülő montázs, amelynek a megalkotása során a szerzőt elsősorban a sajátos emberi kapcsolatok foglalkoztatták.
Zsadan legtöbb műve Harkivban (vagy annak közelében) játszódik, a szerző egész életműve erre a városra koncentrál. Harkiv a nemzetközileg elismert orosz határtól lényegében egy köpésre található, és már a háború első napjaiban támadás alatt állt.
Zsadan először segélyszervezeteknél tevékenykedett, majd maga is bevonult önkéntesként a hadseregbe,
bár szerencsére nem lövészárkokban, hanem médiaeseményeken tevékenykedik. Zsadan ugyanis generációjának egyik legismertebb arcává vált Ukrajnában – leginkább nem szerzőként, hanem zenészként, sőt: rocksztárként.
Az együttesét a szépirodalmat messziről kerülők is hallgatják, a műveit a szépirodalmat felületesen ismerők is olvassák.
Bármikor találkozom ukránnal, mikor megemlítem nekik Zsadant, általában markáns véleményekkel válaszolnak: egy generáció hangja, túlságosan mainstream, jövőbeli Nobel-díjas, egy ripacs, korszakos zseni satöbbi. Nem véletlen, hogy mikor Zsadanról szó esik magyar nyelven, mindig hozzáteszik, hogy az egyik legismertebb ukrán író. Sokáig úgy voltam vele, hogy ezt az egyiket udvariasságból vagy megszokásból teszik a legismertebb elé, majd felfedeztem Jurij Andruhovics munkásságát is. Andruhovics a kortárs ukrán irodalom nagyörege – az ő neve mellé általában ilyesmiket írnak.
Ha bokszmeccsen dőlne el, ki a legjelentősebb kortárs ukrán szerző, valószínűleg egy Zsadan-Andruhovics összecsapást láthatnánk.
Azt viszont, hogy melyikük a jobb, tényleg csak a személyes preferenciák dönthetik el. Zsadan írásait erős realista és dokumentarista vonások jellemzik, gyakran az alsóbb társadalmi rétegek és a posztszovjet kelet-ukrajnai világ felé fordulva, míg Andruhovics prózája sokkal explicitebben épít a posztmodern hagyományra. Két korai regénye is megjelent magyarul az ezredforduló környékén: a Rekreáció (ford. Körner Gábor, Osiris Kiadó, 1999) és a Moszkoviáda (ford. Körner Gábor, Gondolat Kiadó, 2007).
Az első egy művészeti fesztiválon, a második egy irodalmi kollégiumban játszódik, és mindkettőt olyan olvasni, mintha egy dohos kocsmában egy ritka művelt, ugyanakkor sakálrészeg társaság ordibálna az ember fülébe.
Andruhovics korai művei nyersek, zaklatottak, vodkában pácoltak és mégis költőiek.
Ugyanakkor azzal nem lehetne vádolni ezeket a szövegeket, hogy különösebben szórakoztatóak volnának: fülledtek és nehezen olvashatóak, viszont rendkívül rövidek és játékosak, megéri időt szánni rájuk – már persze, ha be tudja szerezni valamelyiket az ember. Ami külön érdekesség, hogy
mindkét korai regényben megjelenik az ukrán-orosz kapcsolat mibenléte, eltérő formában, eltérő félelmekre és vágyakra reagálva
– látszik belőle, hogy maga Andruhovics is máshogy gondolkodott Oroszországról a szövegek írásakor, pedig alig néhány év választja el egymástól a két mű keletkezését. A Rekreációból még a(z azóta beigazolódott) paranoia jön át egy abszurd regényvégi fordulat során, míg a Moszkoviádiából már a békés együttélés iránti vágy, ennek lehetetlenségének felismerése és a távolságtartással vegyes közeledés szüremlik át. Andruhovics korai műveiről nekem a beat-írók jutottak eszembe.
Meglepődnék, ha a fiatal Jurij nem jutott volna valahogy hozzá Kerouac és Ginsberg munkáihoz, de ez persze csupán feltételezés.
Andruhovicsnak nemrég egy harmadik regénye is megjelent magyarul, az Éj Rádió (ford. Lebovics Viktória, Helikon Kiadó, 2024). Olvasói szempontból egyértelműen ez eddig a legizgalmasabb szövege. Egy száműzetésben bujkáló egykori forradalmárról és rocksztárról szól, aki éjszakai rádióműsorán keresztül próbálja túlélni és feldolgozni a diktatúrával, politikai intrikákkal, titkos ügynökökkel és abszurd kalandokkal teli múltját. Ezen kívül a szerzőnek két esszékötete (Shevchenko is OK, ford. Körner Gábor, Ráció Kiadó, 2004; Andrzej Stasiuk és Jurij Andruhovics: Az én Európám, ford. Körner Gábor, Kijárat Kiadó, 2004) is elérhető magyarul, de én sajnos még egyiket sem tudtam beszerezni, pedig ezek érdekelnének legjobban.
A könyvei mind más kiadónál jelentek meg itthon,
és az Éj Rádió nem volt épp sikerkönyv hazánkban, szóval csak bízni tudok benne, hogy előbb-utóbb olvashatjuk majd a többi művét is. Eddig hét regénye jelent meg ukránul, de elég aktív más területeken is: az esszék mellett novellákat, publicisztikákat és verseket is ír.
Jurij Andruhovics lánya, Szofija Andruhovics szintén író. Eddig csupán egy kötete jelent meg magyarul, a Felix Austria (ford. Mihályi Zsuzsa, Typotex Kiadó, 2017). Hagyományos történelmi regény erős női karakterekkel.
Szofija az édesapjával ellentétben nem a posztmodern hagyományokat viszi tovább.
Sokkal klasszikusabb módon építi fel a történetet, alapos tárgyi és technikai tudást vonultat fel, ráadásul a magyar vonatkozások igazán érdekessé teszik a művet számunkra is: Ivano-Frankivszkban (akkor még Sztaniszlavivban) játszódik ugyanis a századfordulón, mikor is a város az Osztrák-Magyar Monarchia része volt.
Ivano-Frankivszk Ukrajna kulturális központja. A várost az egyik legfontosabb ukrán íróról, Ivan Frankóról nevezték el,
és már a szöveg elején említett antológia olvasása során is feltűnt, hogy meglepően sok kortárs író és költő származik innen. Többek között Tarasz Prohaszko is, akinek A Jelesek (ford. Körner Gábor, Vince Kiadó, 2019) című rövid, de meglehetősen tartalmas családregénye 2017-ben jelent meg magyarul.
Ezt a könyvet eleinte olyan volt olvasni, mintha egy párhuzamos dimenzió szépirodalmába lapoztam volna bele.
Egyedi hangulatú szöveg, mágikus realista elemekkel, sokszor abszurd motívumokkal, melyekről néha nehéz eldönteni, hogy csupán lírai játékok vagy dramaturgiai elemek-e. A moly.hu-s visszajelzések miatt én sokig halogattam ezt a könyvet (ahogy egyébként Andruhovics Éj Rádióját is), pedig amúgy egy szórakoztató és a maga módján izgalmas írásról van szó (ahogy egyébként Andruhovics Éj Rádója esetében is), habár nagyon sűrű próza, érdemes lassan haladni vele (ahogy egyébként Andruhovics Éj Rádiójával is).
Az Ivano-Frankivszki kitérő után egy pillanatra ugorjunk vissza Zsadan városába, Harkivba: egy kevésbé ismert írónak, Szergej Geraszimovnak megjelent egy kötete magyarul is, amelyet nem igazán lehetne szépirodalomnak nevezni, inkább riport: a Harkivi napló (ford. Bartók Imre, Helikon Kiadó, 2022).
Ez a szöveg az orosz-ukrán háború első heteit dolgozza fel, és kicsit olyan, mintha szerkesztés nélkül maradt volna,
viszont éppen ezért izgalmas. Rendkívül őszinte írás, és szerzőként pontosan tudom, hogy tele van olyan részekkel, melyeket aztán ilyen vagy olyan félelmei miatt általában kihúz az író (vagy a szerkesztő). Azonban akadnak benne tárgyi tévedések, továbbá néhány olyan hiba is, amely talán a fordítási félreértésekből következett (Bartók Imre, gondolom, nem oroszról fordította), és ez, ha még nekem is feltűnt (lelkes olvasó vagyok, nem szakértő), akkor kérdés, hogy milyen további hibák vannak a műben.
Viszont érzelmi szinten nagyon izgalmas a kötet, a megszállás megélését pedig igencsak erősen ábrázolja. Ha valakit érdekel a háború civil szemszögből, annak mindenképp ajánlanám a művet.
Geraszimov amúgy az első olyan szerző ebben az szövegben, aki bár ukrán, de oroszul ír és beszél.
A könyvében hatásosan érvel az ellen a visszatérő propagandahazugság ellen, amely szerint Ukrajnában üldöznék az orosz anyanyelvűeket. Az orosz nyelven alkotó ukrán irodalom legjelentősebb szerzője minden kétséget kizáróan Andrej Kurkov. Többnyire Kijevben él és alkot, de sok időt tölt Londonban is.
Rendkívül termékeny alkotó, több mint húsz regénye van, 2014 óta pedig a háború krónikásává lépett elő.
Andruhovics és Zsadan mellett egyértelműen ő az egyik legnépszerűbb kortárs ukrán szerző. Nemzetközileg is jegyzett, sokat fordították – a korábban említett bokszmeccs vesztesével ő állna ki a harmadik helyért vívott küzdelemben, ugyanakkor például Angliában ő lehet jelenleg a legismertebb ukrán szerző. Abszurd, szatirikus művekkel indult el az írói pályán.
A legtöbb könyvére a kiadók nem bírják nem odaírni, hogy az ukrán Kafka vagy Murakami.
Ebből az időszakból a Pingvin-sorozat első darabja, A halál és a pingvin (ford. Tompa Andrea, Athenaeum Kiadó, 2004) jelent meg magyarul, amely lényegében egy groteszk krimi. Kurkov korábban több könyvét saját kiadásban jelentette meg: a példányokat maga értékesítette Kijev utcáin és újságosbódékon keresztül (egy év alatt hetvenötezer példányt adott el belőlük). Ezen kívül csupán egy másik regénye jelent meg eddig magyarul: a Szürke méhek (ford. Balla Judit, Művelt Nép Könyvkiadó, 2023). Ebben egy méhész szemszögéből ábrázolja a háborút (még a 2014-től kezdődő szakaszát), és több poént nem is szívesen lőnék le belőle.
Ha valaki egyetlen kortárs ukrán könyvet szeretne csak elolvasni, én annak mindenképp ezt a művet javasolnám.
Kurkov egyéb munkáinak esetleges magyar fordításáról nem találtam új információt, ami azért is érdekes, mert egyrészt egy jól eladható szerző, aki a magánkiadásos időszaka nyomán maga is szívesen vállal szerepet a kötetei promótálásában, másrészt könnyebb is lenne lefordítani, mint a többi sikerszerzőt, mivel, mint már említettem, a művei jelentős részét oroszul írta.
Érdekes, hogy az ukrán írók háborús tapasztalatait feldolgozó művei egyszerűen nem jutnak el a magyar könyvpiacra (sem). Miközben az orosz emigráns szerzők munkái gyorsan utat találnak a nyugati olvasókhoz,
az ukrán nézőpont terjedését továbbra is korlátozza a fordítók és a kiadói kapacitások hiánya.
Az itt említett kötetek egy részét is közvetítőnyelv segítségével fordították le. Magyarországon alig néhány műfordító lehet, aki ukránról fordít (Körner Gábor munkássága nélkül elég rövidke írás lenne ez), míg a szüleim generációja számára az orosz nyelv még az iskolai tanterv kötelező része volt. Ebből rengeteg kisebb-nagyobb probléma származik, de mivel most épp ukrán szépirodalomról írok, inkább hozok egy jó hírt:
ha valakit a költészet jobban érdekel a prózánál, már nem kell beérnie Zsadannal.
Vonnák Diána fordítói tevékenységének és a Prae Kiadónak köszönhetően ugyanis idén megjelent Ljuba Jakimcsuk verseskötete is, a Donbaszi sárgabarackok. Gyönyörű könyv, jó kézbe venni. Érződik rajta az alapos és tudatos tervezés, a törődés, remek előszóval indul, a versek pedig szimplán csak működnek. Jakimcsuk egyébként a szöveg elején említett angol nyelvű antológia legfiatalabb szerzője – nemzetközileg is elismert költő, aki egy donbaszi bányászcsaládból származik.
Megemlíteném még Victoria Belim művét, A Kakas-házat (ford. Lankovits Bernadett, Könyvmolyképző Kiadó, 2024). Belim ukrán származású szerző, angolul ír, miután Chicagóban nőtt fel. Mi sem bizonyítja jobban, hogy szerettem volna szeretni ezt a könyvet, mint az, hogy egy nyaralásra vittem magammal. De
olyan szinten az amerikai piacra írta, hogy az már idegesítő volt
(mondom ezt úgy, hogy hetente megnézek öt-hat hollywoodi filmet), ráadásul a szöveg egyik cselekményszála egy olyan Oroszországban élő családtagnak való megbocsátásról szól, aki az orosz hadsereget élteti és visszasírja a Szovjetuniót. Pedig a kötetben van egy érdekes kutatós/nyomozós szál és egy családtörténet, amelyek megérték volna az alaposabb kimunkálást.
Ami még hátravan: Okszana Zabuzsko Terepvizsgálatok az ukránok szexuális életéről (ford. Körner Gábor, Európa Könyvkiadó, 1999) című művéig még nem jutottam el, és miközben utánanéztem ennek-annak a szöveg megírásakor, felfedeztem, hogy az Ampersand Könyvkiadó a közelmúltban megjelentette Natalka Sznyadankótól A főherceg selyempongyoláját (ford. Bárász Péter), amely ráadásul a szerzőnek nem is az első magyarra fordított műve, mivel a Vince Kiadónál korábban kiadták egy életrajzi regényét is, a Szenvedélygyűjteményt (ford. Körner Gábor, 2018).
Az ukránok röviden írnak és rengeteget.
Ez persze általánosítás, de sokat foglalkozom a térségünk fiatal szerzőivel – akár úgy is, hogy még nincsenek magyarra fordítva –, és már korábban is feltűnt, hogy nálam alig idősebb íróknak úgy van tíz-húsz kötetük, hogy közben öt-tíz éve frontszolgálatot teljesítenek.
Miroszlav Lajuknak is van már kilenc könyve, pedig még csak harminchat éves.
Angolul is megjelent Bakhmut (trans. Dmytro Kyyan & Kate Tsurkan, Ukraїner Publishing, 2025) című kötetében találtam egy érdekes esszét, amely ezt a jelenséget tágabb történelmi összefüggésbe helyezi. Lajuk a gasztronómiából indul ki. Franciaországban borokat és brandyket, Skóciában whiskyket érlelnek éveken át, a spanyol jamónnak is hónapokra van szüksége. Ezzel szemben az ukrán horilka néhány hét alatt elkészül, a szalót pár nap alatt pácolják, a hagyományos kolbászokat és sonkákat inkább főzik vagy füstölik, mintsem hónapokig érlelik, a legelterjedtebb sajtféle pedig akár percek alatt elkészíthető.
Lajuk ennek egyik történelmi okát a kollektivizálásban látja.
Az 1930-as években a parasztoktól elvették a földet, a gabonát, az állatokat, majd jött az éhínség. Ilyen körülmények között – teszi fel a kérdést – ki engedhette volna meg magának, hogy éveken át érleljen egy italt vagy egy sonkát?
Szerinte ugyanez történt a kultúrával is. Az 1920-as és 1930-as évek ukrán irodalmának rendkívül termékeny nemzedékét letartóztatások, kivégzések és üldöztetések törték szét: ezt a generációt nevezzük ma kivégzett reneszánsznak. Lajuk arra is felhívja a figyelmet, hogy a klasszikus ukrán irodalomban viszonylag kevés a nagyepika és a többgenerációs saga, miközben
a legerősebb ukrán irodalmi hagyományok egyike a költészet.
Egy verset – írja – akár börtöncellában, kivégzés előtt vagy légiriadó alatt, óvóhelyen is meg lehet írni. Nem véletlen az sem, hogy az 1991-es függetlenség után megszaporodtak a családregények: ritka történelmi időszak nyílt arra, hogy valaki végre több generáció történetét egyetlen, cenzúrázatlan elbeszélésben mondja el.
Sokat gondolkodtam azon, hogy milyen általános benyomást keltett bennem a kortárs ukrán szépirodalom.
Visszatérő elem volt a folytonos kísérletezés, a rengeteg (popkulturális és irodalmi) utalás, a fanyar, abszurd humor és az erős nyugati hatás. A legtöbb szöveg kissé nyers, az ukrán szerzők nem finomkodnak, ugyanakkor minden műben megtalálni a szépséget és az alapos felkészültség nyomait. Érdemes megismernünk őket.
Borítófotó: Bódi Péter archívuma
