Rőhrig Eszter író, műfordító és irodalomtörténész, öt kötet szerzője. Prózájában a történelmi múlt, a művészet és a személyes tapasztalat sajátos módon fonódik össze. Regényeinek és novelláinak hátterében alapos kutatómunka és tudományos igényesség áll, ám a történelmi tények, a véletlen felfedezések és a személyes élmények az írói képzeletben új jelentést nyernek. Legújabb, Porcelánpalota című regénye a 17. századi Hollandiába, Johannes Vermeer festő világába vezeti az olvasót. Ebben és minden előző alkotásában a női nézőpont dominál. A szerzővel íróvá válásáról, regényeiről, a művészethez fűződő viszonyáról és az alkotás személyes mozgatórugóiról Takács Izolda beszélgetett.
KULTer.hu: Az első, novellákat tartalmazó köteted, a Vízhomok 2018-ban jelent meg. Ezzel kapcsolatban közölte a KULTer.hu Az erő és a legyöngülés, az élet alapritmusa címmel a mindmáig egyetlen hosszabb interjúdat. Amikor a Zsivágó Kávéházban tartott könyvbemutatódon beszélgettünk, azt mondtad, nem tervezel regényt írni, maradsz a novelláknál. Azóta eltelt nyolc év, és ezalatt négy újabb könyvet írtál, közülük három regény. A legutóbbi, a Porcelánpalota, az idei Könyvhéten jelent meg. Közben az is kiderült, hogy íróként meglehetősen váratlan irányokba indulsz el. Louise Colet és Gustave Flaubert kapcsolatáról szóló, Nem leszek elérhető, soha többé című regényed a francia kultúrához és irodalomhoz fűződő viszonyod ismeretében nem volt váratlan témaválasztás. Egy tenger alatti norvég étterem, most pedig a holland aranykor és Vermeer világa azonban már annál inkább. Visszanézve erre a nyolc évre, hogyan jutottál el onnan, hogy nem akarsz regényt írni, odáig, hogy mára éppen a regény lett a meghatározó műfajod?
Jó kritikákat kaptam a Vízhomokról, de akkoriban még jórészt fordítottam, kritikákat, esszéket írtam. Ahogy most rákérdeztél, hirtelen eszembe jutott, hogy fiatal éveimben vettem egy kis füzetet, amire ráírtam: Feljegyzések egy készülő regényhez. Ez a Fűzfői Papírgyárban készült irka a költözések viszontagságai közepette elveszett, és vele együtt a regényírói pályára való tudatos felkészülés ambíciója is odalett.
Louise Colet-re a rendkívül hosszú ideig készülő, Gustave Flaubert-ről szóló doktori disszertációm olvasási szakaszában figyeltem fel,
pontosabban arra, hogyan csap össze a két különleges egyéniség, Flaubert és Colet, és hogyan válik Colet e kapcsolat áldozatává. Áldozattá abban az értelemben, hogy az irodalomtörténet Flaubert és mások, közülük is élen járt Jules Barbey d’Aurevilly, Louise Colet-ről alkotott negatív nézetei alapján ismételte untig az őt nőiségében, intellektuálisan és művészi létében alábecsülő véleményt. Flaubert és Colet tetemes levelezése hiányosan maradt fenn, mert Colet örököse, a lánya, kiirdalta a vaskos paksamétából a neki nem tetsző, ki tudja, hány levelet, ezek alapján elemzéseket, tanulmányokat írni dőreség.
Azt gondoltam, Colet többet érdemel, hiszen ha ők nem találkoznak, nem születik meg a Bovaryné.
A Bovarynéről szóló PhD-m megvédése után végre a magam kedvére foglalkozhattam Colet-vel. Volt mit olvasnom, mert Colet a Flaubert-hez fűződő szerelmi kapcsolata után még több mint harminc, nem akármilyen évet élt. Teljesen hidegen hagyott, hogy közepes költő volt, vagy, hogy testi bájai révén törtető szépasszonynak tartották. Egyébként a korban Párizs legszebb női közé választották, és külön albumot adtak ki e szépségek portréival. Engem a személyisége izgatott. Érdeklődésem akkor fordulhatott át valami másba, amikor elmentem abba az avignoni könyvtárba, ahová a léha örökösök bezuttyantották azt, ami Colet után még megmaradt.
Amikor megláttam a dobozt, benne egy-két levelét és néhány kopott vagy törött személyes tárgyát, elsírtam magam.
Talán ez lehetett az a pillanat, amely majd hosszú évek múlva az írás felé terelt. Addig-addig olvastam, jegyzeteltem róla, tőle, a korról, költőtársairól, míg egyszer csak megjelent előttem Louise Colet, láttam az arcát, a haját, a ruháját, hallottam a hangját, láttam megöregedni, szenvedni és meghalni, de csak egyetlen pillantásnyi időre. Regénnyi szöveg vált belőle.
KULTer.hu: Ahogy róla beszélsz, mintha nálad a kutatói érdeklődés egy ponton mindig valami személyesebb viszonnyá alakulna át. Párizs is jóval többet jelent számodra egyszerű helyszínnél vagy irodalmi vonzódásnál. Ha végignézzük az eddigi könyveidet, Franciaország újra és újra felbukkan bennük. Mi az, ami ennyi év és ennyi könyv után sem enged el ebből a világból?
Ötven éve járok Párizsba, most már szeretném megírni ezt a Párizzsal töltött félszázadot. Összefoglalva és a kérdésedre válaszolva, már a Vízhomokban található francia témájú novella, a Nem leszek elérhető, soha többé helyszíne zömében a 19. századi Párizs, Aix-en-Provence és Nizza. Az Ephyra, szerelmem című regény egy kis, de fontos része Párizsban, a Quartier Latinben és a Montmartre-on játszódik, a Porcelánpalota pedig a végén Versailles-ban és Carpentras-ban. Amikor elkezdtem franciát tanulni az akkor még a Szekfű utcában működő Francia Intézetben,
a tanárunk, a felejthetetlen Denis Balbastre egyszer elvitte a csoportunkat pétanque-ot játszani Budára, a Fő utcába,
egy üres, burjánzó gazzal lepett telekre, és azt mondta nekünk, ez Franciaország területe, itt épül meg egyszer az új Francia Intézet. Szíven ütött, persze még a szocializmusban jártunk, hogy ha az ember a Francia Intézetben van, akkor az Franciaország. József Attila, Kassák Lajos, Radnóti Miklós, Vaszary Gábor, Rejtő Jenő… a sort oldalakon át lehetne folytatni, egyszóval a magyar írók párizsi útjaikkal kapcsolatban szinte egyhangúlag a nélkülözésről számolnak be. A francia életérzés, a francia kulturális közeg minálunk csak e szörnyű zsigeri tapasztalaton keresztül képes megfogalmazódni.
Amikor a hetvenes években, huszonéves koromban először jártam Párizsban, autóstoppal érkeztem,
egy harminc-ötven férőhelyes, zajongókkal közös, mérhetetlenül koszos hálóteremben volt a szállásom, amit auberge-nek hívtak. Ennek ellenére soha nem jutott eszembe, hogy itt nélkülöztem volna, annyira erősen foglyul ejtett a szabadság szelleme és a szépség.
Számtalan alkalommal visszatértem Párizsba. Nekem ez az életem luxusa.
Egyik fiatalkori utamról született néhány éve egy novella, amely Alliance címmel a Jelenkor 2021/3-as számában jelent meg. Egyik alkalommal egy dán fiúval bolondoztunk, eleredt az eső, leültünk egy kávézó fedett teraszára, hogy ne ázzunk tovább. Jött a pincér, nyilvánvaló volt számára a szituáció, mégis kihozott egy kancsó vizet két pohárral, és mosolyogva letette elénk. Számomra ez a francia életérzés.
KULTer.hu: Talán éppen ennek a mély és személyes kötődésnek a fényében hat olyan váratlannak az Ephyra, szerelmem, mert az addigi írásaidból szinte semmi nem vetíti előre azt a merőben más közeget és kérdésvilágot, amely ebben a regényben megjelenik. Mi indított el ebbe az irányba?
Több különböző hatás indított el. Még évekkel ezelőtt barátaimmal átutazóban Monacón, az Oceanográfiai Múzeum butikjában megpillantottam egy könyvet A medúzák és más zselés testű organizmusok címmel, ami elindította az érdeklődésemet és a kutatásaimat a medúzák témakörében.
Sok megszakítással foglalkoztam a medúzákkal, mint természeti lényekkel.
Telt-múlt az idő, egy napon véletlenül láttam egy párperces riportot egy magyar fiatalemberrel, aki elmesélte, hogy a nyakába vette a világot, és egy norvégiai, víz alatti étteremben vállalt állást. Felkavart ez a méregdrága, vízbe döntött, menhírszerű építmény. Légszomj és klausztrofóbia tört rám, azután hamarosan észrevétlenül formálódott a fiatalember sorsa, ugyanakkor magától értetődő módon került a könyvbe a medúza. Kezdetben a mozgása nyűgözött le, olyan, mint a szívdobogás, miközben nincsen sem szíve, sem agya, semmilyen komoly szerve, csak egyetlen táp- és végbélcsatornája. Ami a lényeg, bioluminiszcens, vagyis fényt bocsát ki. Ennyire „okos”, hiszen a vizek mélyén, ahol él, koromfeketeség honol, élni sem tudna fény nélkül, hát csinál magának.
Véletlenül felfedeztem, hogy eredetileg a szépségipar felől indultak el az élet meghosszabbítását célzó tudományos kutatások,
amelyek a medúza azon sajátosságán alapulnak, hogy stressz, sérülés hatására képes visszafordítani az életciklusát. Visszaváltozik virágállattá, és újra elindul a kifejlődés útján. Ezzel megtalálták „az örök élet alapképletét”. E tisztán természettudományos nóvumnak van egy filozófiai vetülete is, a transzhumanizmus, amelynek számos irányzata, ága-boga van, rám az amerikai Natasha Vita-More hatott egy rövid ideig. A szövegépítményt sem akartam filozófiával megterhelni.
A másik ihlető forrásom Marseille-hez kapcsolódik.
Christian Tamburini tengerbiológus és munkatársai a Toulontól mintegy negyven kilométerre, 2400 méteres mélységben telepített BathyBot robottal folytatnak mélytengeri kutatásokat, hiszen a tenger mélyén olyan lények is élnek, amelyekről semmit nem tudunk.
A harmadik impulzust Wim Wenders Merülés a szerelembe című filmjéből nyertem.
Mindaz, amit itt felsoroltam, esetlegesen történt velem, de ezek az impulzusok valahol a mélyben összefonódtak bennem. Az Ephyra, szerelmem a címében is az örökifjú medúzára utal. A fehér könyvborító a kiadó szerint nem volt jó választás, mert nagyon könnyen piszkolódik és veszít esztétikai értékéből. Én azért ragaszkodtam ehhez a fehér borítóhoz, rajta a fekete kínai tus medúzarajzzal, amely Kohán Ferenc képzőművész munkája, mert a mondandóm egyik lényeges pontjához kapcsolódik, amit, ha egy szóval kimondanék, banális lenne. Legyen ez az én titkom. Az RS9 alternatív pinceszínházban, köszönhetően Lábán Katalinnak és Csáki Ritának, az általam tisztelt Nagy Zsolt karizmatikus színművész olvasott fel az Ephyrából, a részlet a YouTube-on elérhető.
KULTer.hu: Így el is jutottunk Hollandiába, illetve a Porcelánpalotához. Azt mondtad, hogy az új regény megszületésében meghatározó élmény volt a nagy amszterdami Vermeer-kiállítás. Ennyi Vermeer-kép talán soha többé nem kerül egyszerre egy térbe. Ezt követően többször is visszatértél Hollandiába, Amszterdam mellett Delftben, Hágában és más, a regény szempontjából fontos helyszíneken is jártál. Mi történt veled pontosan azon a kiállításon, mikor alakult át a művészet élménye regénygondolattá? Amikor később, a készülő könyv miatt visszatértél Hollandiába, még Vermeer tekintetén keresztül próbáltad látni ezt a világot, vagy ekkor már Marie, a regény főhősének szemével nézted?
Különös, de a Porcelánpalota sem regénynek készült. Szeretem a festészetet, annyira, hogy bár anyagilag egyáltalán nem engedhetem meg magamnak,
egy-egy engem érdeklő kiállításért képes vagyok elutazni Európa különböző városaiba.
Három éve tudomásomra jutott, hogy Johannes Vermeer minden eddiginél nagyobb kiállítása fog nyílni Amszterdamban, a Rijksmuseumban. Csak most, a kérdéseden elgondolkodva jutott eszembe, hogy a szüleim gyerekkoromban vettek nekünk, ma úgy mondanánk, képzőművészeti kvízt. Úgy lehetett játszani vele, mint a kártyákkal, egyik oldalán a kép, a másikon a kérdések sorakoztak, a megoldások pedig egy külön kis füzetben szerepeltek. A füzet elveszett, de addigra már kívülről tudtuk a válaszokat, egymást javítgattuk ki a testvéreimmel. Utólag visszagondolva magas szintű, mégis egyszerűen megfogalmazott kulturális ismereteket nyújtottak ezek a kártyák. Az épületeket, festményeket ábrázoló fekete-fehér képek igen homályosak voltak, de akkoriban e minőséget nem tudtuk mihez viszonyítani. Talán az egyik kártyán szerepelt Vermeer vagy más kortársa képe.
Kisgyerekként elméláztam rajta, milyen különösek ezek a figurák, élet sem moccan bennük, az arcukon nincsen mosoly.
Lehetséges, hogy ez az emlék ébredt fel bennem, amikor hallottam a kiállításról, és minden követ megmozgattam, mert szinte lehetetlen volt rá jegyet szerezni, hogy eljussak a Rijksmuseumba. Odabent érthető okokból gyér volt a világítás, kordonnal védték az alkotásokat, ennek ellenére, amit ott láttam, lélegzetelállító volt. Hazajőve rávetettem magam Vermeerre és a holland témára, de kizárólag a kíváncsiság vezérelt. Született is egy Vermeert, korát és művészetét bemutató írásom, amely A valóság cseppfolyósítása címmel jelent meg az Országút 2025. májusi számában, de online is elérhető. Ez a példa azt mutatja,
nem készültem szépirodalmat írni, főleg nem regényt. Egy napon egyszer csak megjelent a szemem előtt ez a rendkívüli művész.
Tóth Judit Nikoletta a regényről írt recenziójában éppen azt emelte ki, hogy irigylésre méltó, milyen messzire ragadott egyetlen kiállítási élmény. Nem akarom ám megkerülni a kérdésedet, akkor fordulhatott át regénytémává az élményem, amikor, ha jól emlékszem, az Alvó szolgálólány című Vermeer-képet tanulmányozva, amely nem szerepelt az említett kiállításon, egyszer csak a hétköznapi környezetben elbóbiskoló vagy magába forduló női alakban számomra valami földöntúli jelent meg. Nem vallási-spirituális értelemben, bár Vermeer a felesége kedvéért katolizált, mégis úgy találtam, sokkal többről van szó, a hétköznapiságon túl felsejlő időtlenség vált érzékelhetővé ezen a képen.
Vermeer azért is fontos a számomra, mert művészi gondolatait elsősorban női alakokban fogalmazta meg.
Őnála még egy prostituált arca sem közönséges, és nem viseli magán a korban szokásos attribútumokat. Kovács Krisztina kritikus-irodalomtörténész a Porcelánpalotáról és a többi könyvemről szóló elemzésében azt írja: „érteni vélem, korukban és élethelyzetükben idegenül mozgó, azt megelőző vagy csak valamilyen szempontból elszigetelt hősök gyakran kóborolnak az alkotó prózájában”. Igen, amikor azt kérdezed, áruljam el, Marie Descharmes vagy Vermeer szemén keresztül láthatjuk-e ezt a világot, akkor azt mondom, mindkettő nézőpontja jelen van és mindkettőt szeretem, ami a női szereplő narrációjában kevésbé érezhető. Ez a női szereplő,
Marie a keresés, az önmarcangolás, Vermeer a tiszta, ugyanakkor melankóliával átitatott alkotás szellemét jeleníti meg.
Amikor bizonyossá vált, hogy regényt fogok írni Vermeerről, még kétszer visszamentem Hollandiába. Az amerikai Thomas Kaplan magángyűjteményéből rendeztek egy időszaki kiállítást Amszterdamban. A Virginál előtt ülő fiatal nő ismét a közönség elé került, és mivel már tudtam, hogy fontos része lesz a könyvemnek, nem volt maradásom, látnom kellett. Delft mindennél jobban érdekelt, így harmadszor is visszamentem. A mai napig, fájdalmas hiányt érezve, visszavágyom oda. Amikor Delftben sétálgattam, fizikailag éreztem Vermeer jelenlétét. Vermeer engedte kibontakozni a képzeletemet, így született meg a regény.
KULTer.hu: Ha most egymás mellé tesszük a Porcelánpalotát és az Ephyra, szerelmemet, érdekes párbeszéd alakul ki közöttük. Hosszú ideig éltem Norvégiában, ezért talán nem véletlen, hogy az Ephyra, szerelmem, amely ott játszódik, az egyik kedvenc regényem tőled. Amikor recenziót írtam róla, éppen Tatøy szigetén ültem, az Északi-tenger vonzásában. Különösen az foglalkoztatott akkor, ott, hogy a transzhumanizmus nálad az emberi test és az emberi lét határainak átlépéseként, egy másik létforma, valamiféle radikális átlényegülés iránti vágyként jelenik meg. Az Ephyrában ez a vágy mintha nem egyszerűen a halál legyőzéséről szólna, hanem arról is, hogy
az ember talán szeretne kilépni abból az antropomorf létformából, amelybe beleszületett.
Ehhez képest különösen erősnek éreztem, hogy a Porcelánpalota Ovidius Metamorphosesére utaló mondattal zárul: „Az idő mindent felemészt és kérlelhetetlenül tartunk a halál felé.” Lehet ebből a szempontból úgy olvasni a két regényt, mint ugyanannak a filozófiai problémának két különböző megközelítését? Az átváltozás valóban kiutat jelenthet az idő és a halál törvénye alól, vagy minden metamorfózis csak új formát ad ugyanannak a végességnek?
Igen, pontosan, az átváltozás, a metamorfózis az idő és a halál törvényéből keresi a kiutat. Az Ephyra, szerelmemből és a Porcelánpalotából valóban e kérdés kétféle megközelítése hámozható ki. Az Ephyrában nyugtalanítóbb a befejezés, mert nem lehet tudni, hogy egyesül-e az öröklétben a főhős, vagy magába szippantja, elpusztítja az, aki iránt szerelemre gyúlt.
Ha innen, e befejező mozzanat paradoxona felől nézzük, akkor nincsen átváltozás, brutális, zsigeri valóság, azaz a halál vár az emberre,
s ez olyan kétségbeejtő, hogy nem csoda, ha nem tudunk vele szembenézni. Én úgy gondolom, hogy a metamorfózis univerzálisan igen, de emberi vonatkozásban semmilyen értelemben nem létezik, az a tragédiánk, hogy az élet egyelőre irreverzibilis folyamat.
Fotók: Kohán Ferenc
