Egy nőt látunk, aki a fiába karol a múzeum közepén, és nem látja az előtte lévő képet. Ez a nő mosolyog és retteg, hogy egyedül marad a sötétben. Milyen ennek a nőnek az arca? Milyen a fiának az arca? A Mommy Blue nem egyszerűen egy látását elveszítő nő története, hanem egy anya és fia kapcsolatának lassú átrendeződését követi.
Mayer Bernadette filmjében a korábban gondoskodó szülő kerül egyre kiszolgáltatottabb helyzetbe, miközben a fiának saját családja mellett az anyjáról is gondoskodnia kell, mégpedig úgy, hogy a nő közben ne érezze, hogy elveszíti a méltóságát és az élete feletti irányítást. A Legjobb tudomásom szerint és a Fekete pont mellett a Mommy Blue is azon első nagyjátékfilmek sorát gazdagítja, amelyek tudásukban, közlési formájukban, kifinomult történetvezetésükben és esztétikájukban már első filmként is magabiztosan kapcsolódnak be a gyakorlott, jelentős életművet maguk mögött tudó rendezők alkotásai közé.
A vakságot és az ezzel járó mentális próbatételeket a megszokott betegségreprezentációktól eltérően más fénytörésben mutatja be.
Egy felborult szülő–gyerek dinamikát tár elénk, ahol az anya és a fiú életét is gyökeresen megváltoztatja a diabétesz okozta látásvesztés, és a két szereplő a megváltozott, lekorlátozódó paraméterek közt tapogatózik.

A művészettörténet-tanár Krisztina (Für Anikó) rövid időintervallumon belül elveszti látását – ez idő alatt fiának, Máténak (Vilmányi Benett) kisfia születik. Krisztina nem fogadja el saját vakságának tényét, sem azt, hogy segítségre van szüksége. Máté új családja és az édesanyja között szakad szét, és hiába igyekszik helytállni, mind az anyja, mind a felesége (Waskovics Andrea) még több időt és jelenlétet igényel tőle. A film azonban
nem kizárólagosan Krisztinát helyezi a középpontba, hanem a kiszolgáltatottság okán felcserélődő anya-gyerek viszonyt térképezi fel.
Lenyűgöző az a tudatosság, amivel a film eszközei elegáns és disztingvált, mégis kifejező módon teremtik meg a Mommy Blue világát és atmoszféráját. A vakságot és az ezzel járó labilitást a film szépen, minden didaxist mellőzve érzékelteti: néhány homályos, fókuszálatlan kép és a filmcím kiírásakor Krisztina fényből az árnyék felé sétálása jelöli a klasszikusnak tekinthető „filmes vakságot”. Ezt követően a film inkább a plánok és belső keretek váltakozásával jelöli a szereplők közötti, illetve a bennük lévő, folyamatosan változó mértékű távolságokat. Sosem lépünk be a nő szubjektívjébe – ezáltal nem is Krisztina lesz a kizárólagos főszereplő. Megfigyeljük őt, ahogy a higgadt és méltóságteljes létezését lassan elnyűvi a bizonytalanság –
kívül maradunk Krisztina tapasztalatán, mégis vele maradunk, akárcsak Máté.
A film ezt a hozzáférhetetlenséget húsba vágóan mutatja be: Krisztina nem talál utat saját magához és az életéhez, Máté pedig nem találja a helyét se az anyja, se a saját családja történetében. Hiába akar jelen lenni, hiába tényező, mégis kiszorul a terekből, felületeken keresztül tekint bele az életeibe: rögtön az első jelenetében látjuk, hogy még a szülőszobába sem engedik be őt.

Csepeli Eszter operatőri munkáját dicséri a közeli és távoli beállítások tudatos váltakozása. Krisztina dekomponált elhelyezése, arcának részleges kitakarása és az arcot csonkoló képkivágások mind ezt a távolságot erősítik. Nem esik túlzásokba a film: ezek a technikák nem önmagukban válnak látványos megoldásokká, hanem a szereplők közötti változó viszonyokkal együtt nyernek jelentést. Az első kép a még látó, éppen a Caritas Romanát figyelő Krisztina közelijét adja – az utolsó snitten már távolról, egy áttetsző üvegfalon keresztül figyeljük őt, ahogy már egyedül, a fia nélkül boldogul. A hosszabb időket átugró jeleneteket kitartott, lélegzetvételnél kissé hosszabb fekete képek tagolják, gyakran a hangsáv hamarabb úszik be, mint a kép.
A rendező ezen túl nem törekszik arra, hogy Krisztina percepcióját önkényes drámaisággal fordítsa le a film nyelvére.
A szülő–gyerek kapcsolat tehát felborul. Krisztina, ha nem is vallja be, folyamatos segítségre szorul, miközben Mátét présként nyomják össze az apai teendők is. A közösen töltött időben sokáig negligálják Krisztina vakságát: házi videókat néznek, kerülik a témát, mígnem egyikük (rendszerint Máté) kifakad: az anyja már azt sem tudja megmondani, ég-e a lámpa a szobában. A két szereplő mégis talál két utat, amelyen keresztül beszélni tudnak a betegségről és az érzelmeikről: a humort és a művészet közvetítését.

Az alaptörténet (Krisztina állapotának) drámaisága nem orrnehéz, sokkal inkább életszerűvé – épp ezért tragikussá – válik a fanyar humor miatt, amellyel Krisztina és Máté a helyzeteket kezelik. Mindezek mellett ott van Krisztina szenvedélye, a művészettörténet, amely elérhetetlenné válik számára: Mátéra hárul a közvetítő szerepe. A festmények verbális leírásai, mondhatni ekphrasziszok kommunikációs felületté válva újra megteremtik a kapcsolatot anya és fia között.
Máté nem egyszerűen azt mondja el, mit néz: a saját látását adja kölcsön az anyjának.
Krisztina pedig a képeken keresztül nem pusztán a művészetről beszél, hanem önmagáról is. Ugyanis két dolgot tanult életében, amelyet foggal-körömmel őriznie kell: a méltóságát (ezt az anyjától tanulta) és a függetlenségét (ezt pedig a volt férje után maradt tanulságként). A vaksággal mindkettőt elveszíti. Identitása tehát minden egyes téren megbicsaklik, és nem tud mást tenni, mint konkrétan ignorálni a tényt, hogy vak. Fia képleírásai így nemcsak eddigi, mára elveszített identitásához kapcsolják vissza, hanem saját legbelsőbb, legelnyomottabb érzését is ezen keresztül próbálja Máté értésére adni.

A film képleírással indít és zárul. A Caritas Romana jelenetekor Krisztina játszik a diákokkal (és így velünk is): a festmény megmutatása előtt arra késztet bennünket, hogy a leírás alapján képzeljük el azt. Mikor a képet látva a diákok egyöntetű nemtetszésüket fejezik ki, Krisztina rávilágít arra, hogy Cimon és Pero szerepei kényszerűen cserélődnek fel: a nő saját anyatejével szoptatja éhező és kiszolgáltatott apját, miközben karján saját gyermekét tartja – megvonva tőle a figyelmet és táplálékot. „Milyen a nő arca?” – ez a visszatérő kérdés foglalkoztatja Krisztinát, aki rendszerint azonosítja magát a festmények nőalakjaival. Pero hátrapillantó, rémült tekintete az övé.
Nem láthatja előre, hogy a történet analógiájában ő a bezárt és kiszolgáltatott, felnőtt gyerekén csüggő Cimon.
Ez a művészettörténeti irányultság és analógia már a Mommy Blue plakátjával is hangsúlyossá válik: a Balatonba helyezett széken Vilmányi Benett ül, karjában tartva Für Anikót. Ez az inverz Pietà – az első jelenetben a Caritas Romana értelmezéséhez hasonlóan – a film drámai vezérmotívumát, a felcserélt szerepeket érzékelteti, miközben elhelyezi a filmet (non)narratív szinten az európai művészeti hagyományok között. Azt, hogy Mayer mennyire jelentékenynek tartja a képzőművészeti alkotásokat az is jelöli, hogy a stáblistában külön felsorolják a filmben szereplő összes alkotás címét. A festmények jelentik a kommunikációs platformot, nyitva tartva végig annak lehetőségét, hogy a szülő–gyerek dinamika ne pusztán az egymásrautaltság és a kétségbeesés egyre szűkülő körét járja be.

Krisztina nem hajlandó segítséget kérni, ápolót fogadni, neki „elég Máté”. Természetesnek veszi a fia jelenlétét, Máté pedig természetesnek gondolja, hogy szét kell szakadnia a gyereke, az anyja és a munkája között. Miközben a film végigkíséri az anya világának kibillenését,
a fiához való szép, szeretetteljes, ugyanakkor túlzó és kizárólagos ragaszkodását is érzékelteti.
Máté szó nélkül, rezzenéstelen arccal figyeli a kocsiból, ahogy anyja a saját utcájában képtelen két lépést tenni; szánkóval húzza őt a havas úton, majd a Balatonba is behúzza a felfújt matracon. Múzeumba járnak együtt, ahol Máté egyre szabadabban és szórakoztatóan írja le a különböző aktokat és csoportképeket az édesanyjának. A meghitt pillanatokat kegyetlenek követik: Máté úgy tesz, mintha magára hagyná a ráripakodó anyját, aki mégis érzi a jelenlétét a lakásban. A film egyik, ha nem a legszebb jelenete ez a fiúkeresés. A filmen átívelő másik műalkotás Farkas István Végzet című képe. A kék karikás szemű, kék ruhás nő belekarol egy férfiba. Az anya folyamatosan visszatér ehhez a festményhez, számtalanszor leíratja Mátéval, szerinte mit ábrázol – várja, hogy a fia rájöjjön, miként azonosítja magával a kék ruhás nőt.
Máté a habozáson és az igazságtalan sorsba beletörődhetetlen dacon túl azonban nem látja anyja rémületének mélységét.
Krisztina csak két személy előtt adja ki magából félelmét, az anyja és a szintén vak Gyula előtt. Az anyja (Hámori Ildikó) azonnal megálljt parancsol a sírásnak („Egy nő sosem veszítheti el a méltóságát!”), Gyula (Znamenák István) pedig könyörtelenül szembesíti őt a valósággal: soha nem lesz már az az ember, aki volt. Ugyan a fiának végig ezt a zsigeri félelmet próbálta kommunikálni, egyetlen alkalmat leszámítva (mikor a fia bejelenti, hogy a család Párizsba költözik) végig a Végzet asszonyával próbálta elmagyarázni neki, hogy – akárcsak Krisztina esetében – a víztükörarc rettegést takar.

Für Anikó páratlanul magával ragadó játéka egyszerre teszi átélhetetlenné, mégis érthetővé a bezártságot, a teljes bizonytalanságot. Intelligensen ellenpontozza halk és gondtalan hangjával a karakter fullasztó kétségbeesését, naivitása, ignoranciája és önfejűsége pedig nemcsak Krisztina karakterének helyzetét, hanem filmbéli partnerével, Vilmányi Benett-tel való dinamikáját is sokrétűvé teszi és érzelmileg feldúsítja.
A film végig ügyesen teremti meg az egyensúlyt az anya világának összeomlása és a fiú tehetetlensége között.
Míg Krisztina fiziognómiai játéka sokatmondó, egy-egy megdermedő mosoly vagy felszaladó szemöldök is a belső vívódásáról ad jelt, a fiú arca lezárt, emiatt sokkal megközelíthetetlenebb. Vilmányi a korábbi filmes alakításait épp visszafogottságával, tudatosan épített dinamikájával múlja felül. Máté a szerepek közötti támpontkeresést nem tudja verbalizálni – Vilmányi a megfigyeléseivel és kivárásaival hosszabbítja meg azokat a pillanatokat, amelyekben szó nélkül, egy-egy tekintetváltozással láttatja azt, hogyan próbál Máté a helyzethez adaptálódni. A két színész közös játéka olyan egymásra találás, amely az alaptörténeten túl univerzális állításokat tesz az anya és fia közötti összetartásról.
A Mommy Blue személyes indíttatásból készült, mégis úgy beszél az egymásrautaltságról, hogy közben egyik szereplőt sem redukálja a segítségre szoruló és a segítő szerepére.
Mayer Bernadette első nagyjátékfilmjének egyik legnagyobb erénye a formaérzék.
A filmnyelvi megoldások sosem válnak öncélúvá: minden közelkép, eltakart arc, belső keret és elhallgatott mondat ugyanannak a kapcsolatnak az alakulását követi. A látás elvesztése nem egyszerűen egy élethelyzet megváltozását jelenti: átrendezi a családon belüli szerepeket, és arra kényszeríti anyát és fiát, hogy újra megtanulják, hogyan lehetnek jelen egymás életében.
Mommy Blue, 2026. Rendezte: Mayer Bernadette, Írta: Mayer Bernadette, Nagy Zoltán. Szereplők: Für Anikó, Vilmányi Benett, Znamenák István, Waskovics Andrea, Hámori Ildikó, Hajdu Szabolcs. Forgalmazza: InterCom.
A Mommy Blue a Magyar Filmadatbázison.
