Eónok óta dübörögnek a dobok, amelyek egy absztrakt valóságba helyezik a tapasztalást. A középtartomány pedig mesél, hangtörténetei az egész előadáson keresztül a folyamatosan változó és verbalizálhatatlan belső tájakra vezetnek. Az egész súlyos, mély, leginkább nagyon intenzív és túlszaturált. Egyszerre fáj, de belül azt üvöltöm: sose legyen vége!
A cikk végén jutott eszembe, hogy legalább valamennyire szakmainak tűnjön a beszámoló, írok néhány kötelező sort arról, hogy mi is az Autechre. Már csak azért is, hogy egyáltalán én tisztában legyek vele, ugyanis a koncert előtt pár hónappal fogalmam sem volt róla, hogy a duó létezik. Ugyanaz történt, mint a zenei utamat azóta is nagyban meghatározó Ryoji Ikeda-koncert esetében, ahol egyetlen fotót láttam, egy korábbi koncertről.
Annyit tudtam, hogy ha a Föld nevű bolygó és az élettől lüktető testem egyszerre fog létezni a koncert kezdetekor, akkor én ott leszek.
Ezúton is köszönöm a Facebook-esemény létrehozójának, hogy számomra releváns leírással egyértelművé tette, hogy itt a helyem. Láttam, hogy mely ismerőseim jelezték részvételi szándékukat, és valahol olvastam egy beszélgetést, hogy mindenki időben szerezze be a jegyét, mert masszív teltház várható. Gondoltam, ha az általam hallgatott zenei stílusokban alkotók így beszélnek erről az előadásról, akkor én ezt hallani, látni, testközelből érezni szeretném. És milyen jól tettem!
Szóval Autechre: 1987-ben Manchesterben alakult, Rob Brown és Sean Booth a tagjai. Műfaj szerint IDM, de 2026-ban úgy vélem érdemes minimum óvatosan közelíteni bármilyen műfaji megjelöléshez. Elsőre rávághatnánk, hogy kísérleti zene, azonban erősen érezhető a koncepció az albumaikon. Ahogy a Fidelio kiváló cikkében olvastam: „a hagyományos értelemben vett dalszerzés helyett ők inkább rendszereket építenek”.
Turnéikon nem albumokat adnak elő, hanem egy-egy felépített live set születik valós időben.
Ennél bővebben annyit jegyeznék meg, hogy érdemes körülnézni a Bandcamp-oldalukon, ahol jó minőségben hallhatjátok őket. Dekonstruált hangzás, ambient, a mostani koncertjük viszont folyamatosan ritmikus. Kategória nélküli sound design-remekmű, a zeneiség narratívájára felépítve. Több médium szerint a Tri Repetae egy fontos albumuk. Én a live actjeikre voltam kíváncsi, amely összegyűjtve egy több órás anyagként, fellépésenként rendszerezve megtalálható Spotify-on és Bandcampen is.
A koncert elején először az érzéseimet figyeltem, hogy mi zajlik bennem. Nagyjából az ötödik percben járhattunk, amikor karba tett kézzel mosolyogtam, és azt vettem észre, hogy minden tökéletesen rendben van. Megszűnt a mentális zaj, és mivel a dobok végig előtérben voltak (talán összesen néhány perc volt, amikor nem szóltak), teljesen átkeretezték a hétköznapi valóságérzékelést.
Egyszerűen csak léteztem a hangtérben, hagytam, hogy a testem kényelmesen felvegye a ritmust.
Nem is feltétlenül táncnak hívnám, inkább csak engedtem, ha élhetek a paradoxonnal, hogy valamiféle ritmikus, statikus mozgást végezzen a testem, ami fizikai szinten épp jólesik. Azonnal TELEϟPORT szeánszai jutottak eszembe. Először a Trafóban, másodszor pedig INOTA Turbinacsarnokában hallottam őt játszani. Utóbbi az Exiles kiadó utolsó ceremóniájának záróperformansza volt, azt hiszem, hogy ott egy kicsit én is megsemmisültem és újjászülettem egyszerre. Az Autechre koncertjén nem történt ennyire katartikus csúcspont. Inkább az egész olyan volt, mintha egy hatalmas orgazmus energiáját hosszan, elnyújtottan osztották volna el az időben. Szubjektív perspektíva, de ahogy elkezdtem megfigyelni a hangokat, az jutott eszembe, hogy itt nem feltétlenül van értelme hangszercsoportokat keresni. A hangok nem elsődlegesen zenei funkciót töltenek be, hanem ez mintegy velejárójuk, eredményük, hogy végül az egész zeneivé áll össze.
Életem első szűk körben megtartott tánczenei live actje után egy barátom azt mondta, hogy olyan volt, mintha az egész egyetlen elem, egyetlen gondolat formálódása, kibomlása lett volna. Nem is tudott konkrét számokat megkülönböztetni. Nekem ez az otthonos zenei nyelv, számomra sokáig konkrétan ezt jelentette a live act. Aztán ahogy elkezdtem tanulni és szakmailag is megismerni az élő elektronikus zenei performanszok sokszínűségét, találkoztam ennek a szöges ellentétével is. Amikor határozottan megkülönböztethető számokból álló albumokat adnak elő élőben. Jó volt találkozni a kezdeti inspirációmat jelentő attitűddel
egy ennyire professzionális és a kísérleti zenében mesteri szinten alkotók előadásával.
Erre a hatalmas, kibomló érzelem- és gondolatfolyamra ültem fel, amely másfél órán keresztül tartott. Nagyjából a kétharmadánál éreztem, hogy nagyon elfáradtam ebben a folyamatosan magas energiaszinten tartott hullámzásban. Miközben a dobok megállás nélkül szóltak, a középtartomány csak mesélt, mesélt, a ritmus is változott. Újabb elemek követték egymást nagyon érdekes sound design-megoldásokkal, amelyeket az én fejemben zajló absztrakt történet narratív elemeinek lehet tekinteni. És csak zajlott, csak zajlott, csak zajlott. Volt egy pont, amikor azt éreztem, hogy itt és most elég, megköszöntem az estét, és kijöttem. Mint kiderült, az utolsó másodpercek voltak ezek.
Az előadás végig sötétben zajlott, amit kifejezetten élveztem. Több helyen is olvasni lehetett az erre vonatkozó felhívásokat, hogy hogyan közlekedjünk, ha ki kellene menni a tánctérről, hogy ne készítsünk felvételt, és figyeljünk oda egymásra. Azt hittem, hogy egy ilyen közönségnek nem szükséges kiírni, hiszen természetes, hogy ezen a szeánszon aztán végképp senki egyetlen szót ne szóljon. Ehhez képest a hangosító pult jobb hátsó oldalán egy férfi a koncert felét mégis hangosan végigokoskodta az általa kísért hölgynek, hogy ennek meg annak nem így kéne szólnia, fedettek a dobok stb. Szívből javaslom az illetőnek a falunapok tisztességgel megrendezett zenei eseményeit, ahol a rendezvény kulturális sajátosságaként számtalan lehetőség adódik diskurzust kezdeményezni a színpadon látható előadás hangosításával kapcsolatban.
Először csak mosolyogtam, hogy hátha az én, ezek szerint a mentális térből kihallatszódó gondolataimat ellensúlyozza,
és azokra reflektál, mely szerint kalapomat emelem a hangosítók felé, hogy megoldották ezt a hangosítás szempontjából szerintem brutálisan nehéz feladatot, amit az Autechre koncertje jelenthetett. Aztán másodszorra, harmadszorra, ezredszerre már komolyan fel kellett idéznem magamban a rádzsa jóga első princípiumaként számon tartott ahimszát, amely a gondolati térben kezdődő erőszakmentességet fogalmazza meg.
Egészen elképesztő, hogy egy ilyen helyre valaki azért jön, hogy a tánctéren hangosan magyarázzon. Nagyon szeretném, hogy az itthoni klubkultúra valahogy edukációval megoldja ezt a problémát. Kifejezetten szeretek a Magyar Zene Házába járni, mert
az akusztika, a hangrendszer, a hangosítás mind olyan teret biztosítanak a koncertélményhez,
amely lehetővé teszi a kivételesen jó minőségben történő befogadást. Elkeseredettségemben első körben javasolnám, hogy az ennyire a zenei élményre kihegyezett alkalmakon hatalmas, piros, villogó plakátokra legyen felírva, hogy a tánctéren tilos a beszélgetés.
Hogy ne ezzel zárjam a beszámolót, még érdekesnek találom megjegyezni a koncert utáni tömeget a Magyar Zene Háza előtt. A legtöbben közülük zenészek, producerek, a zenei szakmához köthető emberek voltak. De láttam egy régi ismerősömet is, aki a fotográfiát választotta az alkotás médiumaként, és ugyanígy összefutottam a HungaroNode, a hazai TouchDesigner-közösség nagyon kedves tagjaival is. Neveket szándékosan nem írok, tiszteletben tartva a privát szférát, mindenesetre egy egész fesztiválnyi álom line-upot tudnék összerakni az itt megjelent művészekből.
Jó érzés volt ebben az otthonos térben mozogni,
és megpróbálni valahogy megosztani a sötétben, a hangok által szaturált térben átélt szubjektív tapasztalatokat. Vagy legalábbis megkísérelni, mert a nevetések azzal kezdődtek, hogy erről a zene nyelvén kívül bárhogy beszélni nagyjából lehetetlen. Egyetértek, ezért ajánlom mindenkinek, aki mélyen a felszín alá merül, hogy hallgassa meg jó minőségű hangrendszeren az Autechre zenéjét.
Autechre, Magyar Zene Háza, Budapest, 2026. október 8.
Borítókép: Bafic; fotók: Nagy Attila, Müpa
