Az Altin Gün albumbemutató turnéjának budapesti állomásán az Akváriumban koncertezett, a brazil MOMO. felvezetésével. A két előadó koncertje tökéletes példája volt a tisztességes iparosmunka és a szó minden értelmében élő zene közötti különbségnek.
A kellemesen hűvös, félig teli Nagyhallban várom, hogy a brazil MOMO. belekezdjen a koncertjébe, és elismerően bólogatok, mert a papírpoharas csapolt sört csak közepesen sikerült túlárazni. Keleties, filmes liftzene szól és némi balsejtelemmel számolgatom, hogy pontosan hány reflektor van a hangszerek mögé rakott állványokon (4-6 darab/állvány) és a színpad fölé lógatott vascsöveken (10-12 darab/cső).
Tudtommal nem lézer- és fényshow-ra érkeztem, de kezdek elbizonytalanodni.
A színpad nagy része sötétben marad, mikor Marcelo Frota, azaz MOMO. és a vele turnézó dobos, Thomas Broda elfoglalják a helyüket. A szakállas, szemüveges, enyhén kopaszodó Frota focimezt visel a fehér inge fölött, és leginkább egy történelemtanár benyomását kelti. Már az első számot rövid beszéd előzi meg. Az eredetileg Rio de Janeiróból származó énekes elmondja, hogy a MOMO. nevet még húsz évvel ezelőtt találta ki magának, amikor még eredetinek tűnt. Illetve, hogy „jó jelen lenni” egy koncerten. Alapesetben elképesztően irritálna ez az egész, de annyira közvetlennek, hitelesnek és minden műviségtől mentesnek tűnik, hogy szinte azonnal elfogadom.

A koncertet az új album (Tum Tum Tum) első dalával (Egum Eô) nyitják, amiben a bossa ritmusokat egy kántálós-ismételgetős refrén váltja. Végül egy meglepően torzított, az eddigi hangzásból kissé kiugró gitárszólót is kapunk. A felállás egyszerű, de működik. Frota gitáron játszik, Broda előtt drumpad, elektromos konga (!) és több kisebb shaker is található, mindketten énekelnek.
A második, kissé andalgósabb, baljósabb dalba beszéd nélkül csapnak bele, de a gitárszóló itt sem maradhat el.
A harmadik szám előtt a gitáros-énekes arról faggatja az első sorokat, hogy hogyan mondják magyarul a szám címét (Vermelho e Rosa, azaz vörös és rózsaszín). Mindeközben kiderül, hogy délután a városban sétáltak és hallás alapján gyönyörűnek tartja a magyar nyelvet, így inkább „nem akarja elrontani a kiejtésével”. Maga a dal nagyon finoman egyensúlyoz a hagyományos brazil stílusok és az újítás között. Megtartja az alapokat, de a gitár effektezése a pszichedelikus hangzás felé hajlik, az akusztikus dobokat és shakert pedig a nyolcvanas évekre jellemző pergődobokkal vegyítik.

A negyedik és ötödik szám is rövid felkonferálással kezdődik, MOMO. először a hangosítóknak köszöni meg a munkát, mert „emlékeztetni kell magunkat arra, hogy a dolgokat nem egyedül csináljuk”. Ezután a közönséget dicséri meg, amiért ilyen csendes (odafigyelő) és meleg fogadtatásban részesítik őket. A negyedikként játszott Jão meghozza a bulihangulatot, és egy rendes scattelésbe torkollik, ami alatt az jut eszembe, hogy ez a két fickó tulajdonképpen bárhol jól érezné magát zenélés közben. Az ötödik Pára viszonylag lazán indul, a két ének szépen simul egymásba.
Végül következik az utolsó előtti dal, ami meglepően bensőségesre sikerül,
lehalkulásra, a közönség énekeltetésére is van idő és hajlandóság. Ezt a frontember is érzékeli, kis nevetéssel díjazza és megjegyzi: „együtt jobbak vagyunk, erősebbek vagyunk”. A zárószám előtt azonnal visszajelzést is kapunk tőle a „teljesítményünkre”: „gyönyörű energiákat és kapcsolódást” éreznek a színpadon. Én lepődöm meg legjobban, amikor még az ilyen kifejezésekre sem kapcsol be az igen kifejlett bullshit-radarom, mert Frota szájából még ez is hitelesnek hat.

A zárószámban ismét énekel a közönség, az igencsak felduzzadt tömegbe a magabiztosabb (és így hangosabb) versenyzők is megérkeztek. Pontosan ezért érvényesül kevésbé a hangszer nélküli, acapella lezárás. Ennek ellenére
a szűk 40 perc végén mégis úgy érzem, ennél tulajdonképpen nem is kell több, minden benne volt.
Na persze MOMO. – ha nem is öreg – de mindenképpen rutinos róka, húsz éves zenei karrier és 8 stúdióalbum van mögötte. Ahogy a mellékelt koncert mutatja, két dolgot biztosan megtanult. Hogyan viselkedjen autentikusan a színpadon, és hogyan nyúljon a saját kultúrája zenei alapjához úgy, hogy az felismerhető maradjon, de határozottan a saját képére is formálja. Itt érhető tetten a közös vonás az este főszereplőjével, a holland-török Altin Günnel.

Az ötfős csapat szinte hang nélkül érkezik az alig megvilágított színpadra, és a Garip című új lemez második számával (Gönül Dağı) kezd. Lassú, sejtelmes groove-jával nem nevezhető tipikus kezdőszámnak. De csak a második dalig kell várni, hogy megérkezzen a lemez egyik nagyágyúja és kezdőszáma (Neredesin Sen). Ami – a lehengerlő ritmus ellenére – igencsak sötét témáról,
az elveszett, reménytelen és soha be nem teljesülő szerelemről szól.
(Innen is köszönöm a Google Translate közreműködését.) A következő szám is az új albumról szólal meg, és folytatja az elkezdett zakatolást. Később egy ponton szellősebbé válik, szinte teljesen kiüresedik és újra felépül. Itt érezhető egyfajta kalandozó, pszichedelikus lazaság, ami lélegezni hagyja a dalokat. Nagyon jót tesz a Daniel Smienk dobos által állandóan alkalmazott, „szárazabb” dobhangzás is, ami inkább funk-jellegzetesség.

A negyedik szám (Vay Dünya) több szempontból fordulópont. Itt szólal meg először Erdinç Eçevit énekes a dalok között (egy tőmondat erejéig), a koncerten először nem baglamán, hanem szintetizátoron szólózik, a dal pedig eredetileg a 2019-es második albumukon található. Ezt követi a Sevda Olmasaydı, a kissé szintipopos hangzású Yol albumról, ami rendesen ki is lóg az eddigi repertoárból, viszont cserébe egyáltalán nem töri meg a koncert dinamikáját, pedig lassan itt lenne az ideje. Ez sajnos a következő dallal sem érkezik meg,
három számot gyakorlatilag forróváltásban, minden megállás nélkül nyom végig a zenekar,
hogy az utolsó Badi Sabah Olmadan iszonyatos tempója után vegyenek egy mély levegőt. Ezalatt legalább három felismerést teszek, a későbbiekre nézve egyik sem kecsegtet sok jóval. Egy: az előttem álló, hatfős társaság alapvetően csak ordítva beszélgetés céljából látogatott el a koncertre. Kettő: fogalmam sincs, hogy történik-e bármi a színpadon, mert a hangszerek mögül világítanak a reflektorok. Arra viszont legalább biztosan alkalmas mindegyik, hogy ritmusra verje ki a gyanútlan koncertjáró szemét. Három: sajnos úgy tűnik, nincs az a fénymennyiség, ami feledtetni tudná, hogy a dalok bizony kezdenek egyhangúak lenni, és a zenekartól se várható túlzott aktivitás.

A hatalmas pszichedelikus veretés után végre lelassulunk kissé (Suçum Nedir), majd visszakanyarodunk a szintipop felé a tradicionális Ordunun Dereleri feldolgozásával. Ezután a sablonba jól passzoló, de nem különösen érdekes számok követik egymást, és csak a rendes műsoridő vége felé érkeznek kicsit bátrabb megmozdulások. A Kırşehirin Gülleri szétcsúszott, énekalapú kezdéséről egy űropera müezzinje jut eszembe. Az ezután következő Çiçekler Ekiliyor pedig elég egyszerű popdalnak indul, de egy hosszú perkaszóló is belefér.
Érezni, hogy a vége felé vagyunk, mert egyre többet szólóznak olyan hangszerek is (gitár, ütősök), amik eddig még nem kaptak szerepet.
Az előttem ordítozók annyira unatkoznak, hogy két srác már autóalkatrészekről mutogat egymásnak képeket. A ráadás előtti műsor a kötelező slágerrel, a Süpürgesi Yoncadannal zárul, majd még két ráadás érkezik. A fináléban egy csodálatosan széttorzított gitárszóló is helyet kap, illetve számon belüli tempóváltások is vannak bőven, ami megmutatja, hogy sokkal több lenne ebben a zenekarban, minthogy szótlanul játsszanak különleges tánczenét.

Merthogy a 19 szám alatt összesen 3 megszólalás történt, ebből szinte mindegyik csak egy hanyagul odavetett „köszönöm” volt. Félreértés ne essék: az Altin Gün továbbra is egy rendkívül különleges, egyedi képződmény az európai zenei színtéren. Továbbra is hatalmas teljesítménynek gondolom, hogy török népdalokat, illetve népszerű énekes-költők dalait sajátos funkos, pszichedelikus alapra ültetnek át. Azaz továbbra is egy komoly hangszeres tudással megtámogatott, egyedi produkciót láttunk, de a színpadon gyakorlatilag semmi nem történt, és semmilyen információt nem tudtunk meg az új lemezről sem.
Úgynevezett tisztességes iparosmunka. Pedig igazán lenne miről beszélni.
Például, hogy az új album mellett, ami kizárólag Neşet Ertaş dalait dolgozza fel, az előző albumokról is szinte csak olyan dalokat hoztak a koncertre, ami eredetileg az ő szerzeménye. Tehát egyértelműen van szándék a dalok választása mögött. De még csak egy fél mondat sem hangzott el Ertaş munkásságáról, vagy legalább arról, hogy egyik vagy másik dal miért fontos, érdekes a frontembernek. Vagy hogy egyáltalán miről szólnak a török szövegek. Merthogy ezek vélhetően sokkal különlegesebbek annál, minthogy elbújtassák őket egy precízen szervezett, zenés fényshow mögé.

Természetesen nem az anatóliai népi költészetről szóló akadémiai értekezésre számítottam, de egy-két megszólalás a néha tapasztalható egyhangúságot is jól megtörte volna. És erre bizony szükség lenne, mert a 2024-ben kilépett Merve Daşdemir, a „boldog, ugrálós energiabomba” még mindig hiányzik a színpadról.
A vasárnap az Akváriumban fellépett, szótlan-mozdulatlan társaság és a közönség között most „mintha kicsit nagyobb lenne a távolság”,
mint korábban, amikor még „érdekesebb volt nézni a bandát, amikor két ember énekelt, más stílusban és tónusban”. Az idézőjel pedig nem véletlen: ezeket nem én mondom, hanem maga a zenekar dobosa mutatott rá egy 2025-ös interjújában, a Recorderen. Kénytelen vagyok minden szavával egyetérteni. Szóban és talán írásban is rengetegszer fejtettem már ki, hogy részemről sokkal értékelhetőbb, ha egy színpadon lévő zenekar tagjai nem érzik szükségét az erőltetett „frontemberkedésnek”, inkább hagyják, hogy az élőzene megteremtse a maga hangulatát. Viszont rá kellett jönnöm, hogy ennek is megvan a határa: bármilyen érdekes a zene, a kommunikáció teljes hiánya sem járható út.
Altin Gün, Akvárium Klub, Budapest, 2026. november 8.
Fotók: Rockstar Photographers
