Véset
A hóborította kálvárián a föld horzsolásai.
Minden dombormű sebesült,
foszlányok, hegek, deréknál tört testek.
Ropogás térdben, talajban,
talpunk alatt összetapad a nedv.
A nyelv a padláshoz szorul,
ahogy a kápolna megpihen bennünk a tetőn.
Már nem látni a napot.
A lendület szobrai vagyunk,
beledermedve a háttérbe.
A fények felgyűltek a völgyből,
vagy lárvák, istentudó bogarak.
Lágyan megrezzen a sejtelem
a várakozás felszínén.
Majd belecsobban egy másik,
ahogy élsz, elenged az akarás.
Imáim nincsenek velem, üres a poharam.
Nekidőlök a fának a test alatt,
szálka serken a szövetben,
minden kivégzés fáradt nyomot hagy arcomon.
Borítófotó: Zastavki
