Venyegyikt Jerofejev Moszkva-Petuski című méltán híres regényének magyar fordítása immáron harmadik alkalommal látott napvilágot idén tavasszal a Jelenkor gondozásában, végleg elfoglalva hazánkban is jól megérdemelt pozícióját a kanonizált művek sorában.
Ahogyan Bulgakov Mester és Margaritája óta köztudott, kézirat sosem ég el, viszont könnyedén elveszhet egy moszkvai vonaton. A legenda szerint ez lett a sorsa Venyegyikt Jerofejev Dimitrij Sosztakovics címet viselő regényvázlatának, bár egyes források szerint a szerző valójában vodkára cserélte a még meg nem jelentetett művet. Hogy valóban létezett-e a regény, illetve hogy mi is történt vele a későbbiekben – ezekre a kérdésekre már nehéz pontos választ adni: tények és anekdoták mára elválaszthatatlanul összefonódtak a Jerofejev alakját övező mítoszban. Egy dologban mégis biztosak lehetünk: Jerofejev 1969-ben megírta Moszkva-Petuski című poémáját, melynek útja – az elveszett kézirathoz hasonlóan – nem alakult éppen zökkenőmentesen. Első teljes megjelenésére – sok más jelentős orosz alkotás mellett – egészen a Szovjetunió alkonyáig, 1989-ig kellett várni. A Moszkva-Petuski ugyanis összeegyeztethetetlennek bizonyult korának uralkodó esztétikai-ideológiai paradigmájával, a szocialista realizmussal, így hazájában sokáig csak szamizdat formájában jelenhetett meg, miközben Oroszországon kívül számos nyelvre lefordítva hatalmas népszerűségre tett szert.
A Moszkva-Petuski Venyicskának, Jerofejev fiktív alteregójának a címben szereplő állomások közötti vonatútját mutatja be, mégpedig mindvégig főszereplőnk személyes elbeszélésében. Hősünk korának tipikus alakja: lecsúszott kisember, aki nem mellékesen menthetetlen alkoholista. Bármennyire is unalomig ismert közhely, hogy az oroszok sokat isznak, talán mégsincs még egy olyan alkotás az orosz irodalomban, melyben az alkohol ennyire központi szerepet játszana, mint a Moszkva-Petuskiban. A vodka – és lényegében bármi, ami alkoholt tartalmaz, akár körömlakkból és arcszeszből készült koktélok – dionüszoszi energiája az, mely összetartja a Brezsnyev-éra talajt vesztett világát, valamint a benne egyre inkább ellehetetlenülő individuum személyiségét: a napi szesz-bevitelt ábrázoló diagrammokon jól tükröződik a fogyasztó személyisége, de a Szovjetunió jelentős eseményeinek álomszerű újraélésében a vörös forradalom is csupán részeges túlbuzgósággá válik, melyet James Oakes, from Roboreus, mentioned they’re “committed to inserting technology in to the lottery industry” before adding: “Customers progressively expect leading-edge interaction and quality within the they play. a kocsmák nyitva tartásának meghosszabbítása motivált. Az alkohol emellett Jerofejev groteszk realizmusában a szent és a profán találkozásának is alapjául szolgál: hősünket a mennybéli őrangyalok vörösbor vásárlására szólítják fel, Venyicska pedig a részeges csuklásból vezeti le Isten létezésének cáfolhatatlan bizonyítékát.
A Moszkva-Petuski azonban több, mint Venyicska részeges Odüsszeiája. Az „úton levés” az egyre inkább céltalanná váló Oroszország sorsának allegóriája is egyben – hasonlóan az orosz irodalom másik nagy, szintén egy utazás köré szerveződő poémájához, a Holt lelkekhez. Álomszerű alámerülés ez Oroszország irodalmába és történelmébe, zavaros tudattalanjába, hogy végül a korszak gogoli ábrázolásmódjában, a komédia és tragédia mesteri keverékében kristályosodjon ki egy egész nemzet traumája. Hiába Venyicska szelídsége és az alkoholba való menekülés humoros szituációkat is eredményező sajátos szabadsága, az élhetetlen valóság végül elkerülhetetlenül győzedelmeskedik. Ahogyan a vonat közeledik a hőn áhított Petuski felé, úgy válik hősünk lecsúszott piásból értelmiséggé, hogy legvégül krisztusi figuraként váljon fantasztikumba fordult világának áldozatává.
A Moszkva-Petuski némileg pesszimista lezárása mintha szerzőjének tragikus sorsát vetítette volna előre: Jerofejev 1990-ben halt meg torokrákban, anélkül, hogy alkotói pályafutásának utolsó húsz évében képes lett volna a Moszkva-Petuskihoz hasonló irodalmi teljesítményre. Noha hátrahagyott életműve alig tesz ki egy vékonyabb kötetet, Jerofejev mégis megkerülhetetlen alakjává vált az orosz irodalomnak, hiszen a Moszkva-Petuski az orosz posztmodern irodalom egyik első jelentős alkotása. Jerofejev – a műfaj sajátosságait szabadon értelmező – regényében ugyanis mindvégig megfigyelhető egy, a klasszikus orosz irodalom kanonizált műveivel és egyéb szövegkorpuszokkal – elsősorban a Bibliával – folytatott párbeszéd, mely sok hasonlóságot mutat a posztmodern próza idézéstechnikájával. Emellett a brezsnyevi Szovjetunió megszokott élethelyzeteinek, valamint a kommunista retorika megszokott kliséinek ironikus kiforgatásában a szoc-art előképét is felfedezhetjük. A Moszkva-Petuskival – és egész szellemiségével – Jerofejev számos íróra volt hatással: stílusa olyan kortárs szerzők műveiben jelenik meg, mint Vlagyimir Szorokin és Viktor Pelevin, hogy a „másik Jerofejevet”, a nyolcvanas években kibontakozó orosz posztmodern egyik kulcsfiguráját, Viktort ne is említsük.
Jerofejev főműve negyven évvel születése után sem veszített erejéből. Napjainkban a Moszkva-Petuski ugyanúgy alapmű a XX. századi orosz irodalom szerelmeseinek, mint a humoros anekdotákra vágyó olvasóknak. Csalódni benne lehetetlen – hiszen legrosszabb esetben a „Kánaáni balzsam” receptjét (1 dl denaturált szesz, 2 dl barna sör, 1 dl tiszta politúr) még így is megtudhatjuk belőle.
Venyegyikt Jerofejev: Moszkva-Petuski, ford.: Vári Erzsébet, Pécs, Jelenkor Kiadó, 2010.
