A halandó lány őrlődése két holdciklus között

„Elmúlt az alkonyat, elmúlt az újhold. De eltűnhet-e a Nap az életedből? Elzárhat-e melegétől a hűvös Hold, amely minden álmod és vágyad tudója? Jacob napsugaras mosolya, vagy Edward holdfényragyogása?” (Stephanie Meyer) SIMÁN!

Végre megérkezett hazánkba Stephanie Meyer Alkonyat-sorozatának újabb, limonádé másfél órácskája. Körülnézvén a moziban, kaptam az első arculcsapást: 24 éves korom ellenére egy igencsak kiöregedett példánya vagyok eme misztikus és fantasztikus, már-már valamilyen groteszk természetfilmhez hasonlító mű csillogó szemű, zsebkendőt betárazó és morzsolgató közönségének. Elénk tárul egy varázslatosan fényképezett és filmezett világ, amely akármelyik nívós ismeretterjesztő csatornával felvehetné a versenyt. Erre a másfél órára ténylegesen részeseivé válunk a csodálatos forksi erdős területeknek, a csipkézett hegyvidéknek, a dimbes-dombos tájaknak.

Az első két, magát kasszasikerré kinövő film bevételének köszönhetően a néző semmiben nem szenved hiányt: az új Alkonyat felvonultatja a legmodernebb számítógépes és vizuális effektusok teljes repertoárját. A megvilágítás és árnyékolás-technika, a képélesség és a fókusz mind-mind kimagasló mércét állít a jövő vámpíros maszlagjai számára. Minden apró részleten látszik a nem csekély anyagi háttér. Mindemellett a szereplők jelmezei, a sminkes munka és a hajszobrászok műalkotásai szintén a filmes tőkét igazolják. A már megszokott, Forksban porosodó és vidéki életre berendezkedett vámpírbanda a legnívósabb divattervezők ruhakölteményeiben vívja csatáját az ellene szervezett nagyvárosi vámpírhadsereg ellen. Mégis valamelyest bőrszagú lett az egész: szegecses bőrkabátok és sötét, testhezálló farmerek villannak fel a szemmel alig követhető összecsapások során. A drámai vörös és a nemes arany színek, melyeket az előző filmekben megszokhattunk, valahogy kifakulóban, azaz inkább besötétlőben vannak. A csatajelenetek koreográfiája első osztályú, a látványelemek dinamikusak, az izzadságcseppek és nyálfröccsenések valódiak.

A legkomolyabb probléma magából a cselekményből fakad. Tulajdonképpen semmi új nem történik, leszámítva azt az apróságot, hogy a jónak tekinthető kisvárosi vámpírok – “vértestvéri” szövetséget kötvén a vérfarkasokkal – együttes erővel próbálják felvenni a harcot a Bellát fenyegető, kissé mű vámpírhadsereg erőivel szemben. Újra és újra a régi szlogen csendül fel a filmben: a szegény halandó leányzóra (aki csetlő-botló természetével és igéző barna szemeivel teljesen az ujja köré csavarja a helyes vámpírfiút és a melegszívű vérfarkast) több fontos döntés meghozatala vár. Halandó maradjon vagy történjen meg végre az a bizonyos mérges harapás, és csatlakozzon a fáról fára ugráló, hegyeken föl-le rohangáló, csillogó bőrű bandához? Esetleg válassza legjobb barátja védelmező szőrös mancsait?

Az egyetlen új dolog, amit persze csak mézesmadzag gyanánt húznak el a repeső szívű és elhomályosult szemű nézők előtt, az a történetbe láthatatlanul bekígyózó tinédzserkori jelleget öltött, de csak csókban és a jól ismert remegő kezű simogatásokban kifulladó szexualitás. Azzal kell szembesülnünk – legnagyobb megdöbbenésünkre -, hogy szegény Bella már megint hancúr nélkül és kielégítetlenül tűnik el a képernyőről a stáblista megjelente előtt. Mert a csókok, azok mind rendben mennek, még a vámpírfiúval lezajló ágyjelenet is zajlik, ahogy zajlik (ami persze megint csak a vámpírfiú viktoriánus korból való származása és jelleme miatt, illetve saját gyilkos ösztöneitől való félelmétől megfutamodván csupán csókcsatában végződik), de hogy már megint kielégületlenül hagyják ezt a szegény halandó leányzót, az felháborít.

Habár a közönség soraiban a többség tizenéves, őszintén megvallva az ő szemükben is látni a fanyar csalódottságot a lepedő-akrobatika hiánya miatt. Valahogy a túláradó érzelemfolyó kiszárad. Az édes ízek ízetlenné válnak. A vámpírfiú csillogása sem olyan tündöklő már, mint előtte. Mesebeszéd, hogy nem kell a bujaság. Mi, nézők, hamis mosollyal arcunkon és kevésbé őszinte csillogással a szemünkben várjuk a következő filmet, hogy megtörténik-e, amit régóta várunk. A szerelemből fakadó érzelmi és fizikális katarzisélmény veleszületett joga minden földi halandónak, így az esetlen Bellának is. Ha már ennyi megpróbáltatáson, csonttörésen, halálközeli élményen átment, igazán juthatna neki is néhány csepp abból a bizonyos mézes bödönből.

Az egyetlen, igazi feszültséget gerjesztő csavar a történetben Bella és a farkasfiú csókjelenete, ami eléggé nyálserkentőre sikeredett. A kamera folytonos zoomolása igencsak dinamikussá és szenvedélyessé tette a jelenetet. (Ezt bizonyítandó megjegyezném, hogy a film e pontján a nézőtér nőnemű célcsoportjánál oly mértékben betalált ez a vizuális dopping, hogy igen hosszú ideig tartó kabócaének-szerű zajokba és nyikkanásokba fulladt a csókjelent megtekintése). Talán a csókjelenetnél csak Jacob egyre fogyatkozó ruhadarabjai értek el ütősebb sikert, és a film végére csupán az egy pár sportcipő és testhez simuló barna nadrág felállásnál maradtak a rendezők, ami – tegyük a szívünkre a kezünket – egyáltalán nem volt rossz döntés részükről. A kidolgozott „six-pack” (hasizom), és annak egyre gyakoribb felbukkanása szintén elvonja a néző tekintetét a meseszerű tájról, nem is beszélve a kidolgozott felső- és alsótest görbületeinek és kitüremkedéseinek egészségesen giccsjellegű és virgoncan szőrszálfelállító látványától. Hosszan eldiskurálhatnánk a megjelenített testről és az azáltal kiváltott hatásról, de érjük be azzal a szürke sablonnal, hogy „ami szép, az szép”, és ezzel tegyük fel a vizuális élvezkedésre a pontot.

Véleményem szerint ideje lenne már egy kicsit megszínesíteni azt a bizonyos eseményszálat, amit minden női és – még ha nem is akaródzik bevallani a hímnemű társaságnak, hogy léteznek – férfi néző is oly nagyon vár. Legyenek mélyebb, ne túl regényszagú érzelmek, szenvedélyek és nagy katarzis-élmények. Nem kell az amerikai pornóipar képi megjelenítése vagy verbális aláfestő kéjszimfóniája, nem kellenek a fröccsöntött műanyagölelések és teátrális együttlétek. Nem kell látványos kínai vagy tengerentúli műanyag, igazi érzelmeket és testiséget szeretnénk már látni.

Alkonyat – Napfogyatkozás (The Twilight Saga: Eclipse), 2010. Rendezte: David Slade, forgatókönyvet írta: Melissa Rosenberg, Summit Entertainment.