A Campus Fesztiválon utolsó debreceni koncertjét adta 2010. július 23-án este a Kispál és a borz zenekar. Az alternatív rock hazai klasszikusa az idei Sziget Fesztiválon vesz végső búcsút a közönségtől. Ugyancsak szép számú rajongótábor előtt adott koncertet a Campus másik vendége, a Republic. Benyomások az idei Campus Fesztiválról. (A cikk végén galériát is találtok!)
Kispál vagy Republic. Lovasi vagy Cipő. Emese vagy Szállj el kismadár. Egy rajongó számára nem kérdés, a füle sosem csal, ha valaki tévedhetetlen, akkor ő az. Az első akkord után megszűnik a külvilág, nem marad más, csak a jól ismert szöveg. Ha húsz-egynéhány évet kibír manapság egy együttes a mai könnyűzenei iparban, kalózkodás ide vagy oda, az már tudhat valamit, akkor talán valóban elég kiállni és elénekelni pár dalt, a siker garantált. Hogy a könnyűség valóban néha mennyire elviselhetetlen, hogy milyen nehéz is mindeközben hitelesnek maradni, meglehet, már fel se tűnik.
Unalomig ismételt kötelező darabok, rutinból nyomják, hiába, erre vár a közönség, számolgatjuk, melyik szám volt már, mikor következhet az. Kiszabott időtartam előtt húsz perccel búcsú, fél perces hatásszünet, „vissza-vissza”, kisvártatva jönnek, a legjobb dalok letudva. A kiszámíthatóság, a felépítettség persze szükséges és nem is biztos, hogy annyira rossz, a baj az, ha a jelenlét-élmény nem ad mást, minthogy este, elalvás előtt zúg a fülem az erősítőtől. Márpedig, ha éppen nem rajongó vagy, kiveri a szemed, hogy ez kevés. Az idei, 2010-es Campus Fesztivál legfőbb revelációja számomra, hogy egy zenekar valahogy úgy működik, mint a rák. Amikor észreveszed, hogy már nem megy, valami gond van, akkor igazából már régóta nem működik, haldokolsz.
Innen nézve az évek során egyaránt fogalommá vált két formáció közti lényeges különbség nem is annyira Bódi „Cipő” László utánozhatatlanul rossz színpadi jelenléte, még csak nem is a szövegeik közti összemérhetetlen, az évek során csak egyre súlyosbodó intellektuális szakadék. Mindez nem is számít, „Repül a bálna, mindenki álljon vigyázzba!”, sok értelme nincs, de nem is ezért szeretjük, ha szeretjük. Hanem leginkább az, hogy a Kispál a jó előre bejelentett szakításával éppen attól óvja magát, ami a Republicot látszólag még mindig összetartja: a megszokással vegyes kiüresedettségtől. Hogy az együttes nem akkor szűnik meg, amikor a koncertet már nem lehet nyereségesen lehozni. Rajongó, lemezvásárló még csak-csak lenne, de kedv, odaadás már alig.
A Republic – lévén első koncertélményem véletlenül épp hozzájuk kötődik –, ugyan nem tartozik a kedvenc együtteseim közé, de alkalmi hallgatójukként azért tudom, több volna bennük annál, minthogy – bizonyára szigorúan dramaturgiai szempontból – az énekes csaknem minden második sornál a közönségre bízza az éneklés felelősségét, és az ismerősség elringató álcája mögé bújva – nincs erre jobb szó – alibizze végig a másfél órás koncertet, és mindez különösen fájó számomra. Egy fesztivál persze nem egy zenei „ki mit tud”, de a fiatalos lendülettel „végigdolgozott” 30Y koncert (úgy, hogy e formációtól három percnél többet nem hallottam korábban) után olyan szembetűnő volt a hatásbeli differencia, hogy még a (hírek szerint kétszer is eljátszott?) Kék és narancssárga című (egyik) Republic-kedvencem sem volt képes csalódottságomat csillapítani. Mert míg Kispálék – érzésem szerint függetlenül attól, hogy ez volt Debrecenben az utolsó fellépésük – felmutattak mindent, ami az évek során minden hasonló zenekartól megkülönböztette őket, és – anélkül, hogy kívülről fújnám a dalaikat – végül meggyőztek arról, hogy érdemes lett volna jobban odafigyelni rájuk, ezt Cipőéktől viszont egyáltalán nem éreztem.
Azt, hogy nem elég a CD vagy az internetről letöltött fájl; hogy van még tétje kiállni és elmondani valamit, úgy, ahogy eddig soha, mintha valóban „ez a harc lenne a végső”. Mondják, de valahogy nem hiszed el. Nem látszódott, hogy belátnák, mégiscsak egyfajta szolgáltatást nyújtanak, vagy – ha ez nem is számít – egyszerűen, piaci szempontoknak engedve el akarnák adni magukat, hogy számítanak még új rajongókra, hogy várnak még valamit a zenéléstől. Hogy tudnák, ha mindez hiányzik, akkor ugyan mi végre az egész? A Kispál és a borz egy rögtönzött darabbal búcsúzott az itteni rajongóktól, mondván, aki ilyen zenéket ír, annak jobb is befejezni. Huszonnégy év zenélés után elmenni csak így érdemes: bölcs öniróniával, időben.
Campus Fesztivál, Debrecen, július 21-24.
A fotókat Gergely Csilla készítette.
[smooth=id:12;]
Hajrá bébi!