Áttombolt pesti éjszakák, másnapos botorkálás elkenődött sminkkel, sok szex és egy jobb híján plátóinak nevezhető nagy szerelem – pillanatképek Miklya Anna első regényéből, az Eloldozásból. Az eddig elsősorban verseket publikáló fiatal szerző egy igen feszes, gyors ütemet diktáló, olvasóbarát kisregénnyel mutatkozott be prózaíróként.
Az Eloldozás narrátora a huszonéves, napjait irodai munkával és kétségbeesett házibulizással töltő Borka Janka, aki a számára mindenkinél fontosabb Csicsi halála után próbálja megfejteni azt, hogy „mit jelent élni”, milyen volt
a fiúval, s milyen így, immár a fiú nélkül. (Azt, hogy a szereplők neve meglehetősen furcsa, és minden különösebb funkció nélkül az, már többen szóvá tették – én azért mindenkit arra biztatok, hogy a csicsizés ne riassza el a könyvtől.) A retrospektív elbeszélésben nem az időrendet, inkább az emlékezés asszociatív logikáját követve kerülnek egymás mellé a vallomástöredékek Janka anya nélkül eltelt gyermekkoráról, a gyász tébolyult pillanatairól, jól és rosszul sikerült randikról, részeg pofonokról. Az először enigmatikusként ható utalások, az elhallgatás alakzatai, a rejtély-centrikus történetmondás egy érzelmi-pszichológiai detektívtörténetté avatják a művet, melynek különös megfejtését aztán a jól előkészített csattanó biztosítja. Azt hiszem, Miklya Annából kiváló forgatókönyvíró válna: legalábbis ez a benyomásom támadt a gyors kronológiai váltásokra épülő, cselekménycentrikus regényt olvasgatva. Az Eloldozás nem egy túlzottan cizellált, kulturális allúziókkal átitatott, befogadójától halmozott erőfeszítéseket igénylő szöveg – Miklya írásmódja közelebb áll ahhoz a bestseller-szerzők szövegformálási stratégiáiból is merítő irodalomhoz, amit például Szécsi Noémi művel sikerrel.
Úgy tűnik, megélénkült a figyelem a budapesti fiatal értelmiség (éjszakai) élete iránt a kortárs prózában: az Eloldozás is ad egy képet a pesti yuppie-létről, a pincediszkók-romkocsmák világáról, melynek lüktetését, gyorsítókkal felfokozott sebességét ülteti belénk a narráció szaggatott ritmusa. Mégis, a mű lélektani regényként olvasható elsősorban, mely arról szól, milyen reménytelenül bogozódnak össze a testek és a lelkek – hiszen Janka kedvese és Csicsi felesége testvérek, s végül szinte mindenki a rejtélyes Honolulu Star dolgozója lesz: család és munkahely is összefonódik, mindkettő a túlzott, veszélyes közelség metaforájává válik.
A vallomásos hangvételű, perszonális elbeszélések jól ismert hatásmechanizmusa az – pláne, ha a téma a gyász és a szerelem –, hogy azonosuló olvasót csinálnak belőlünk. Nos, az Eloldozásra ennek inkább az ellenkezője igaz. Ha Janka hús-vér nőként lépne be könyvön kívüli valóságukba, azonnal kivívná neme többi tagjának utálatát: önző, kegyetlen, s közben önsajnálattal teli, narcisztikus figura, aki szerencsétlen férfiismerősei közt a csábító szirén szerepét játssza, és igencsak tudatában van saját felsőbbrendűségének. Valójában nagy kihívás rejlik ebben a konstrukcióban: vajon képes-e esztétikailag sikerült alkotásként elfogadtatni magát olvasójával a szöveg, melyet egy ellenszenves elbeszélő működtet? Az esztétikai értelemben vett sikerültség képes-e arra, hogy az ellenszenvet is valami mássá (megértéssé?/együttérzéssé?) alakítsa? A regény legnagyobb ellentmondása abban rejlik, hogy miközben Janka látszólag teljesen amorálisan él, mégsem egy jón és rosszon túli pozícióból vall sodródásáról: beszámolóiban minduntalan bűn, büntetés és bűnhődés mintázatai sejlenek fel. Tragikus sorsának oka sem más, mint egy akár indokolatlanul is szigorúnak és feloldhatatlannak tűnő morális bevésődés.
Hiába a laza, élőbeszédszerű, szlenggel átitatott nyelv, nem annyira az irónia, inkább a kemény kifejezésekkel („aztán úgy hozzák fel még meleg, összetört tested a szakadékból, mint egy kitekert nyakú, kibaszott csirkét”, 69.) is megtámogatott, erős, kontúros drámaiság jellemzi a könyvet, mely így olykor afféle huszonegyedik századivá áthangszerelt Szabó Magda-műként hat. (Érdekes rokonság fedezhető fel például Borka Janka és Az őz narrátora között.) Janka a görög drámák hősnőit megidéző, archetipikus figura, egyszerre vonzó és pusztító teremtmény: ezt allegorizálja bulimiás rohamainak leírása, melyek során mindent bekebelez, majd kivet magából. Jelképes az is, hogy szerelmük kezdőpontjaként a lány azt a napot jelöli ki, melyen Csicsi miatta sebesült meg: a könyvön végigvonuló seb-, és horzsolás-motívumokhoz köthető a könyvborítón megjelenő szakadás képe is. Természetének romboló ereje ellenére mégis Janka az, aki felépíti, és éppen így, rombolása opusaként építi fel önnön történetét: „Úgy mozgok köztetek, mintha attól félnék, hogy egy hirtelen mozdulat, és felsértitek a bőrömet, pedig valójában én sértek fel magam körül minden élő felületet, én vagyok az, aki falakat épít, és aztán arra bíztat, hogy döntsd le őket.” (117.)
Talán ebből az idézetből is kitűnik, hogy a „Királylány” szólamán olykor bizony eluralkodik a manír, és azzal is nehéz mit kezdeni, hogy ebben a szerelmi (minimum négy, lehet, hogy öt)szögben mindenki „gyönyörű”. (Ennél többet nem is nagyon tudunk meg Janka életének főbb alakjairól: visszaemlékezéseiben annyira az önmagáról való beszéd dominál, hogy Csicsi sem rajzolódik ki bennük elevenebb karakterként, mint Ádám, az unalmasan tökéletes férfi prototípusa.) A regényben folyamatosan tematizálódik a szereplők lenyűgöző szépsége, ezekben a szövegrészletekben azonban kevés szubverzív erő munkál: hol a Bridget Jones-féle köröket újrajátszva olvashatunk arról, hogy a vetélytárs „(a )z a típusú nő, aki valójában sohasem náthás, smink nélkül is jól néz ki, valószínűleg sohasem menstruál, és bármennyit ehet, nem hízik el” (43.), hol pedig igencsak romantikus klisék kerülnek elő hirtelen: „Ugyanolyan idegenül mozog az emberek között, saját felsőbbrendű szépségébe zárva (…) Én gyűlölöm a saját szépségemet.” (84). A szöveg úgy számol be egy beteljesületlen, plátói szerelemről, hogy közben folyamatosan a testről beszél: ezt gyakran „dugást” és „kefélést” emlegető, szenvtelen, a testek tárgyszerűségét hangsúlyozó mondatokban teszi, máskor kicsit lektűr-ízűen, nyelvhelyességi hibákba is belecsúszva: „Végül mindig együtt fürödtünk le, gondosan végigmosdatva egymást. Imádattal cirógattuk a másik szintén csodálatos testét.” (31.) Szerencsére ezek az egyenetlenségek sem szüntetik meg a regény olvasmányosságát, kompaktságát, sodró lendületét. Mégis úgy vélem, olvasóként igen jól járnánk akkor, ha a szerző a bíztató, élvezetes kezdet után tovább mozdulna ebbe az irányba, és következő könyvében még radikálisabban kísérletezne egy, az áttáncolt éjszakák, a félrecsúszott ölelések, a testben való lét élményszerűségét megjeleníteni képes, saját nyelv kialakításával.
Miklya Anna, Eloldozás, Pécs, Jelenkor Kiadó, 2010.
