Július 14. és 17. között beköltözött a zene Veszprém városába, belakta annak zegzugos, történelmi belvárosát, szobrokkal benépesített tereit, hangulatos sétálóutcáit. Idén tizenegyedik alkalommal folyt körbe mindent és mindenkit a hangok összjátéka a nyár egyik leghangulatosabb rendezvényén, az Utcazene Fesztiválon.
Kilenc színpadon, számos padon, kapualjban és járdaszegélyen játszottak slágereket és saját szerzeményeket ismert és kevésbé ismert zenészek, alkohol szülte alkalmi énekesek, lelkes fiatalok és még lelkesebb rutinos rókák kora délutántól reggelig. A párhuzamosan futó koncertek miatt nehéz lett volna az összes fellépőt megtekinteni, ám a rendkívül szervezetten összeállított kezdések lehetővé tették, hogy rengeteg programba belekóstolhassanak az érdeklődők. Dicséretes, hogy az esemény tényleges sztárjai, az utcazenészek mindennap más színpadon és más időben játszottak, így az összes előadót meg lehetett hallgatni (akár többször is, ahogy a cikk szerzője is tette a kedvenc Feldolgozóüzem – Kocka Jam Session – HiJack blokkjával). Ez azért volt különösen fontos, mert a fesztivál szervezői kettő, 500.000 forintos díjat is kiosztottak a 20 nevező utcazenész között: egyet a szakmai zsűri, egyet pedig az SMS-sel szavazó közönség véleménye alapján. A szakmai zsűri díját végül Petruska András nyerte, a közönség pedig a veszprémi Dan’n’Roll zenekart ítélte idén a legjobbnak.
A programokat ingyen tekinthették meg az érdeklődők; az egyetlen, jelképes összegért látogatható helyszín a festői várban felállított Nagyszínpad volt. Itt a hazai könnyűzene élvonalát két együttes képviselte. A Kiss Tibor vezette Quimby szokás szerint profin felépített, zörejekkel és megafonnal színesített zenével nyitotta a koncertek sorát, míg 16-án az Irie Maffia népes társasága ösztönözte ütemes bólogatásra a főleg hip-hop és reggea zenére épülő számaival a számos érdeklődőt. A jól ismert nevek mellett mindenki találhatott valami kedvére való egzotikus ínyencséget a programok között, rendkívül sokszínű és igényes felhozatallal várták a szervezők az idei látogatókat, számos együttest most hallottunk először, és gyakran sikerült is felborítaniuk a gondosan eltervezett napirendünket – egyszerűen ott ragadt rajtuk az ember.
A hazai zenekarok mellett olyan külföldi előadókat láthattunk (a teljesség igénye nélkül), mint az osztrák Parov Stelar Band, amely korai dzsessz-klubok hangulatát varázsolta a veszprémi éjszakába dögös dubokkal fűszerezve, énekesnővel, szaxofonnal és keverőpulttal. Másnap eleinte megdöbbenve, majd kezeinket önkéntelenül is magasba emelve hallgattuk a svéd Movits!-ot, akik swing alapokra építették hip-hop számaikat, mindezt az anyanyelvükön. Utánuk forradalmi hevességgel táncoltatta meg a tömeget az elképesztően energikus spanyol Che Sudaka ska-punkja.
Harmadik nap a már említett Irie Maffia után a New York-i füstös klubokat idéző Brooklyn Funk Essentials nemhogy megtáncoltatta, de többször leültette, majd felugratta a közönséget, miközben áradt zenéjükből az, amit az USA-ban csak úgy hívnak: „cool”. A fesztivál számunkra legnagyobb meglepetése (tekintve, hogy nem ismertük őket egyáltalán) a The Inspector Cluzo nevű kétszemélyes francia funk-punk banda volt. Az elegáns öltönyt viselő zenekar méternyi magas erősítőiről ordította le a vadul tomboló közönségre nem túl bonyolult, ám annál felszabadítóbb egyszerűségű számait.
Az utolsó estét némileg (bár nem sokkal) lágyabb latinos ritmusokkal folyta körbe a szintén spanyol Los Aslandticos, majd alternatív mulatóssal derített mosolyra sokakat a Kistehén Tánczenekar tagjaiból alakult Intimtorna Illegál, végül profi eleganciával zárta a hivatalos programot az olasz Gabin eklektikus, funky-s, soulos jazzel búcsúzva a nagyszínpadtól és a zsibongó, óbégató, fiatalokból-idősekből álló tömegtől. Sajnos nem jutottunk el számos zenekar koncertjére, kimaradt a programból például a Harcsa Veronika Quartett, a Hollywoodoo és a lengyel Mitch&Mitch– őket talán jövőre újra meghívják.
Ejtenem kell néhány szót a már említett utcazenészekről is, hiszen ez a négy nap főleg róluk szólt. A Kocka Jam Session Tom Waits feldolgozásai olykor még a mesternél is autentikusabban szóltak, a HiJack pedig az első sorával belopta magát a szívembe – nem lehet nem szeretni azt a zenekart, amelyik a Jól szituált prostituált szóösszetétellel indít. Járai Márk egyszemélyes, elbűvölően ártatlan előadásmódja egészen biztosan lányok tucatjainak dobogtatta meg a szívét, míg a Colombre Band bluesos-folkos rekedt számai akár a kemény férfiakhoz is megtalálhatták az utat. Személyes kedvencem a Feldolgozóüzem nevű formáció volt, akik egy rendkívül szimpatikus, szerethető társaság. Évtizedek slágereit variálták egybe, ezzel akár 5 perc alatt felidézve emlékek, érzések tucatjait, mindezt humorral, szenvedéllyel, folyamatosan kommunikálva a közönséggel. Több százan zártuk velük a fesztivált, hajnali háromkor, macskakövön ülve, feldolgozásaikat, improvizációikat hallgatva – úgy vélem, ez mindent elmond róluk.
Felsorolni is nehéz lenne az összes fellépőt, ám valahol pont ez volt a lényeg. Veszprém utcáira négy napra beköltözött a zene. Akár bús ír népdalok, érces blues vagy rockszámok, esetleg egészen idétlen magyar szövegek formájában, maga a zene járt a városban, nem „csupán” egy fesztivál. Amikor a rekkenő hőség ellenére is több ezer ember hagyja magát elvarázsolni a tűző napon pár gitár és énekhang által, az maga a muzsika. Nem kell hozzá se színpad, se pirotechnika, nincs szükség lézershowra és táncosokra, csak tehetségre és szívből jövő lelkesedésre, amiben úgy tűnik, hogy nincs hiány Magyarországon. Amíg vannak ilyen zenészeink, és vannak emberek, akik igénylik ezt a varázslatot, elég egy-egy járdaszegély vagy utca.
Utcazene Fesztivál, Veszprém, 2010. július 14-17.
