RUSH
„A fölébredés – igaz – elviselhetetlen szenvedéseket
okoz. És a szenvedések soká tartanak.”
(Csáth Géza: Ópium)
1.
Feltépte a női vécé ajtaját, belökött rajta, aztán ránkzárta a fülkét. Hozzámpréselte magát és kis kitérővel a zsebembe nyúlt. Kihalászta és közénk tartotta. Csak ez volt közöttünk. Istenem, mennyire kívántam őt.
– Hogy kell? – kérdezte kacér, rekedtes hangján. Fekete szemeiben borostyánsárgán világított az ampulla. Mosolyogtam a szemeiben.
– Figyelj.
Próbáltam összekapni magam. Nem olyan pillanat volt, amiben elalélhat az ember. Meg aztán ő se nézzen puhának. Kemény vagyok és tüskés. És alig ittunk még.
– Lecsavarod. Ujj rátesz, mert párolog. Bal orrlyuk befog, szív. – Az én hangom is rekedtes lett. De szinte magasabb tónusú, mint az övé.
Beszívtam, mélyen, ahogy tanította nekem egy majdnem elfelejtett kalandom. Ránéztem. Láttam rajta, hogy lenyűgözi a tudásom. Le akartam nyűgözni. Akartam.
– Jobb orrlyuk befog, szív. Így. Te jössz.
Tökéletesen lemásolta a mozdulatokat, volt ebben valami szimpátia. Kissé feltartottam a nyakam, résnyire engedtem a szemhéjam és nekidőltem a fülkeajtónak.
– Szólj, ha kapod.
Én már kaptam. Tompa forróság a fejemben. Látom, ahogy vörösödik az arca. A szívem túlpörögte a falakból pulzáló dobgépet. Düb düb düb düb. A gerincemen csorogni kezdett lefelé a forróság.
Kapkodta a levegőt, hallottam. Szeme az izzadt nyakamra fókuszált. Szabadon nézhettem. Istenem, mennyire akartam őt… de nem akartam elrontani a flasht. Hadd élvezze ki. Bárgyún mosolygott, szokatta magát az élményhez. A szívéhez kapott. Rám nézett. Megfogta a kezem – beleremegtem – végighúzta a nedves-szúrós borostámon és a mellére nyomta. Düb düb düb düb düb. Forró volt.
– Baszd meg, Imi. – kuncogott – Á, basszus. Ez kész. Ez kész.
Vigyorogtam. Fél perc után csillapodott a flash. A szemét becsukta, így újból leplezetlenül nézhettem a remekbe szabott arcát, szemeit. A nyakát. A homlokát. A fülét. Meg akartam érinteni őt. Megérintettem. Hagyta. Meg akartam kóstolni őt, felszívni az orromba, mélyen inhalálni, hogy bejusson a tüdőmbe, a vérembe, az agyamba és felrepítsen oda, ahová a rush sem visz fel.
Már elmúlt a hatás, de kezem még mindig az ágyékán volt. Simogattam, dörzsöltem, markoltam, közben lenyűgözve álltam és néztem az arcát. Felpattant a szeme.
– Ez volt a rush?
– Igen… Akarod újra?
– Persze… igen.
A kezébe nyomtam. Megcsavarta. Lejjebb ereszkedett. Olyan erősen szívta, hogy sikerült jópár cseppet benyelnie. Mámorító volt nézni a tanítványomat, ahogy engedelmesen azt csinálja, amit én akarok. Remek tanárnak éreztem magam tőle.
– Lefekszel velem?
Nagy cuppanással vette ki a szájából. Reszkettem.
– Lesz rush? – Végignyalta tövétől hegyéig.
– Lesz.
– Lefekszem veled, ha vége a bulinak.
És kiment. Vártam fél percet, hogy ne legyen feltűnő, eltettem, felhúztam a sliccem és kimentem utána. Már kezdtek szállingózni az első vendégek.
2.
Pocsolyarészegre itta magát. A még félig-meddig józan Lujzi kétségbeesetten próbálta hívni a barátját, de az nem vette fel a telefont. Nem akartam, hogy felvegye, és nem vette fel. Istennek éreztem magam. Akkor is be voltam szívva. A fején nyugtattam a kezem. Meggyőztem Lujzit, hogy majd én hazaviszem. Elindultunk. Fogtam a derekát.
A buszmegállóban megálltunk pihenni. Egy kicsit már józanodott, így megengedtem neki. Szívott. Ezt is, azt is. Elment mellettünk egy biciklis. Nem érdekelt minket.
Meglátott egy sündisznót arra mászni. Feltápászkodott és piszkálta. Nem akart harapni. Én nem bántottam, tudtam, hogy fájni fog. Lecsavartam a rush kupakját és beleszippantottam. Felszabadultam. Az agyam tompa volt, a gondolataim erősek. A csend lüktetett velem. Az állat keservesen felnyüszített. Ómen. Ez egy ómen. Tudtam.
Felvittem a szobámba. Megdugtam. A karomban tartottam, feküdtünk.
– Ugye, nem zúgtál belém? – kérdezte.
– Nem.
– Akkor jó. Már azt hittem, hogy belémzúgtál.
Úgy tíz percig egyikünk sem szólalt meg. Aztán felöltözött és hazament. Már későn indultam utána. Nem a főúton ment, nem láttam már. Visszacsoszogtam.
Az ágyon ültem. Reggel volt már, a fény hideg. Nem tudtam a szobámban maradni, minden tele volt az ő szagával. Kimentem a kapuajtón és mezítláb beleléptem valami nedvesbe.
Egy dög volt az. Süné. A vére szétfolyt az aszfalton. A lábujjaim közé felbugyborékolt valami undok nedv.
Hánytam.
Lezuhanyoztam. Szívtam egy kis rusht. A szívem fájt, remegtem. A fejem fájt. Rossz volt. Jól esett. Visszafeküdtem az ágyba, a szagába.
Nem sírtam.
Soha többé nem beszéltem vele. Azóta nagyon félek a sünöktől. Egyáltalán, doktor úr, rettegek tőlük.