Nem emlékszem pontosan, hány éves lehettem, talán nyolc, tíz, amikor az egyik esti áhítat megváltoztatta az életemet. Ez nem vicc, tényleg. Megkergettem a szomszéd néni gyöngytyúkjait, nem azért, ami aztán valójában sikerült, hogy halálra ijesszem őket. Meg akartam szeretgetni a kiscsibéiket. Minden állatot imádtam.
Apa leült az ágyam szélére, és a bűnbánatról beszélt. Unatkozva figyeltem, és azon gondolkodtam, a valódi bűn, amit meg kéne bánnom, inkább az lehet, hogy titokban kettővel több C-vitamint vettem be reggel. De nem akartam elszomorítani, hallgattam. Aki bűnbocsánatot tud kérni, az a mennybe jut. És most imádkozzunk, mondta végül.
Akkora boldogság öntött el, hogy sírva fakadtam. Apa szegény egészen meghatódott, óvatosan összekulcsolta az ujjaimat. Akarod, hogy én mondjam az imát? – kérdezte. Hüppögve bólogattam, és görcsösen lehunytam a szemem. Minden, minden olyan egyszerű lesz most már, gondoltam.
Kiment a szobából, égve hagyta a kislámpát, mert tudta, hogy félek egyedül a sötétben. Én mégis lekapcsoltam, hogy ne lássak semmit magam körül. Bebújtam a paplanom alá, a fal felé fordultam, szorosan a hideg tapétára tapasztottam a tenyerem. Elképzeltem Bakó Kittit. Az osztályban ő volt a legszebb lány. Majdnem olyan okos volt, mint én, mindenből ötös. A tanító nénik nagyon szerették, mert kiszámítható, józan fogalmazásokat írt a nyári szünidőről Nem olyan őrült dolgokat mint én, aki kifejtettem, hogy a vakáció alatt Apával, aki titokban olyan, mint Frankeinstein, csináltunk az igazi helyett, aki elhagyott minket, egy másik anyát. Apa a betegeiből vagdosta ki titokban a szerveket, a legnehezebb dolog az volt, hogy találjon egy fölösleges női fejet.
A tanító nénik nem tudták, hogy azzal már megbékéltem, hogy tesiből az istennek sem tudok ötös lenni, Bakó Kittit azonban szívből gyűlölöm, mert sose válogat be a kidobó csapatba. És neki a fiúk olyanokat mondanak, hogy úgy megkefélnélek, Bakó Kitti. Nem tudtam, mit jelent: megkefélni, de Bakó Kitti ilyenkor mindig elpirult egy kicsit. Valami olyasmire gondoltam, ami még jobb lehet, mint az a szájrapuszi, amit kilestem közte és a Kolozsy Lacika között.
Halj meg Bakó Kitti, suttogtam magamban. Halj meg és sütögessenek az ördögök a tűz fölött.
Tudtam, milyen, amikor valaki megégeti a haját, sokat játszottam gyufával. Elképzeltem, ahogy Bakó Kitti fényes, barna copfja összepöndörödik, a bőre vörös lesz, izzad, kiabál, a Sátán pedig személyesen szurkálja meztelen kislánytestét a vasvillával. Hirtelen a lábaim közé kaptam a kezem, erősen összeszorítottam a combjaimat, hogy fel ne kiáltsak az izgalomtól. Ez lehetett az első, közel erotikus élményem.
Édes Jézus Krisztus, ne haragudj, köszönöm, hogy megbocsátasz, és végül a mennybe kerülök, hozzád. Bakó Kitti meg pokolra jut, suttogtam a tapétának, amikor már nagyon álmos voltam. Aztán felkapcsoltam a kislámpát, nehogy Apa nyugtalankodni kezdjen, és elaludtam. Innentől kezdve soha többé nem féltem a sötétben.
Vannak dolgok, amiket ki lehet bekkelni, és vannak, amiket nem. Szex helyett hivatkozhattam elnyúló menstruációra, stresszre, fáradtságra, fejfájásra, vagy hogy túlságosan teleettem magam. De időnként muszáj volt találkoznom Ádámmal, megmutatni neki legalább az arcomat, hogy ne nyugtalankodjon. Az utazásuk előtti estét mindenképp velem akarta tölteni. Én szívesebben mentem volna étterembe, ő viszont fáradt volt, rengeteget dolgozott, hogy minden cikkét le tudja adni időben. Semmi kedvem mások arcát bámulni, inkább főzzünk valami egyszerűt, sajtos makarónit, vagy ilyesmit, mondta. Vegyünk egy üveg bort, olyan régen éreztük magunkat jól együtt.
A Matchban összevesztünk a sajtos pult előtt, én mindenáron gorgonzolát akartam, ő a parmezán mellett kardoskodott, végül vettünk mindkettőt, de baromi rossz szájízzel. Kedvetlenül lézengtünk tovább a sorok között, ballagtam utána, időnként beleszóltam, hogy ne durumtésztát, hanem teljes kiőrlésűt, ő vállat vont, engedett. Borostás volt az álla, napok óta nem borotválkozhatott. Szúrsz, mondtam, és elhúzódtam tőle. Lemaradtam, válogatni kezdtem a jégkrémek között. Arra lettem figyelmes, hogy a sonkákat nézegeti, mellette két nagyon jó csaj állati zavarban, nevetgélnek, sugdolóznak. Észre se vette őket. Teljesen ledermedtem, kezemben egy doboz fagylalttal, amikor rájöttem, mennyire gyönyörű. Túlságosan hozzászoktam már az arcához. Valójában ő is olyan, mint én, döbbentem rá. Ugyanolyan idegenül mozog az emberek között, saját felsőbbrendű szépségébe zárva. Vajon elgondolkozott már valaha azon, milyen előjogai és kötelességei lehetnek? Mindig úgy érzem, mintha ki lennék szolgáltatva, mintha az arcom és a testem közszemlére kiállított hús lenne, egy tudatától megfosztott szerves tárgy. Mintha csak arra tenyésztettek volna ki, hogy a többiek bámuljanak, fogdossanak, gyönyörködjenek bennem a maguk módján. Én gyűlölöm a saját szépségemet. Ádám hogyan gondolkodhat erről? – tűnődtem. Ádám vajon szokott erről gondolkodni?
Idegesen körülnézett, engem keresett a tekintetével. Odaintettem neki, rámosolyogtam. Borzaszóan sajnáltam akkor, annyi szánalom volt bennem, hogy majdnem elsírtam magam. Szánalom, de semmi könyörület. Megkönnyebbülten rám nevetett, odanavigált a kocsival.
Nem bort vettünk, egy üveg pezsgő mellett voksoltam. Jólesett, hogy édes, kellemes, hogy könnyen a fejembe száll. Megvacsoráztunk, aztán leültünk a kanapéra beszélgetni egy kicsit. Tíz körül felállt és hazament. Homlokon puszilt, amikor kiengedtem az ajtón. Meg se próbált szájon csókolni, ez nem esett jól, de érthető volt. És valójában én se akartam, hogy hozzám érjen.
Hirtelen elöntött a düh. Ő bezzeg nem tudja, milyen fizikai megerőltetés lesz rendbe tenni a konyhát, saját magamat a főzőcske, a vacsora után. Milyen rohadt nehéz bűntudat nélkül lefeküdni aludni. Annyira mérges voltam, mintha legalábbis ott állt volna a hátam mögött, és ő parancsolt volna rám, hogy adjam ki magamból az előbb olyan jóízűen elfogyasztott ételt. A WC-deszkára hajtottam a fejem, hideg volt. Ott térdeltem a padlón, amíg össze nem tudtam szedni magam annyira, hogy visszamenjek a konyhába elmosogatni.
Miután mindent rendbe tettem, kiültem az erkélyre, kimerülten néztem az utcát. Meglepően nagy volt a csönd. Cigiztem, és bár hideg volt, leültem a nyugágyra. Ez a dolog egyre egészségtelenebb, gondoltam rémülten. Csicsiék és Ádám holnap ilyenkor már Franciaországban lesznek. Valamit tenni kéne, mert ebbe lassan valamennyien belebolondulunk. Én vagyok a hunyó, ismertem be fáradtan, én, meg talán Csicsi, de mi biztos nem fogunk semmin változtatni. Mi szépen végignézzük, ahogy minden tönkremegy körülöttünk, kezdve az emberekkel, akik szeretnek minket. Édes Jézus, suttogtam rettegve. Édes Jézus, ha szóba állsz még egyáltalán velem, most kicsit idefigyelhetnél. A bábuk a helyükön, patthelyzet, neked kell cselekedned, akár felborítani az egész táblát, hogy történjen valami, valami, bármi.
(…)
Most, hogy lassan minden tönkre van téve az életemben (igen, tönkre van téve, mások által, vagy esetleg tönkretevődött), magyarázatokat szeretnék, érthető okokat és leszűrhető következtetéseket. Ehelyett mindenféle hülyeség jut az eszembe, például a gyerekkoromból.
Bakó Kitti időnként szeretett úgy tenni, mintha kedvelne. Odaült a padom szélére, megnézte a házi feladataimat, összehasonlította a sajátjával, megpróbált velem beszélgetni. Ilyenkor teljesen el voltam ájulva már a jelenlététől is. Boldognak éreztem magam, körénk gyűlt a fél osztály, mindenki úgy figyelt, mint valami bokszmérkőzésen. Általában későn esett le, miféle játék ez. Évek múlva, amikor a Legyek urát olvastam, azt gondoltam, nos Golding, ez az egész, ez csak egy lófasz. Nézze meg, hogy csinálják ki egymást kisfiúk helyett kislányok, angyali arccal, és sokkal szadistább módszerekkel.
Te hiszel Istenben? – kérdezte egyszer Kitti. Állandó téma volt, hogy engem Apa hittanra járat. Hiszek Istenben, mondtam őszintén és lelkesen, bár ez inkább afféle bizonyosság volt, nem hit. De hát hogyan hihetsz benne? – mosolyodott el. Bebizonyította már valaki, hogy létezik? Hogy néz ki? Hol van? Riadtan bámultam. A körülöttünk ácsorgók engedelmesen vele nevettek.
A levegőben is hiszel, hogy körülötted van, pedig nem látod, mondtam, bár tudtam, hogy ez érvnek meglehetősen gyenge. Ugyan már, legyintett. A levegőt bebizonyították, kísérletekkel. Különböző gázok alkotják. Azt könnyű elhinni. De Istent ki bizonyította be?
Nem tudtam válaszolni. Homályos rossz érzés fogott el, mintha most árulnám el Apát.
Én mégis hiszek benne, hajtogattam makacsul. Kittit elöntötte a düh. Meg akart győzni.
Imádkozol valakihez, aki lehet, hogy nem is létezik? Képzeld el, mi van, hogyha tényleg nincs Isten, egy csomó időd elmegy a hittanórákra, és közben semmi értelme nincs! Különben meg azt olvastam, a Bibliát emberek írták. És Jézus valójában nem is volt Isten fia: megtalálták a csontvázát, szúrta felém, mint végső bizonyítékot.
Nem bírtam tovább, elsírtam magam. Gyűlöltem a gyengeségemet, de akkor még ez tűnt a legegyszerűbb megoldásnak. Kitti kicsit csalódottan felállt és elvonult. Szeretett volna vitázni még egy kicsit, így viszont meglehetősen unalmasnak tűnt a dolog.
Délután kilakatoltam a biciklimet, és elindultam hazafelé. Csepel kerékpár volt, az a fajta, aminek elég apró kerekei vannak, folyton kattog, és nem halad vele sokkal gyorsabban az ember, mintha gyalogolna. Utáltam.
Egy idő után meghallottam magam mögött a lányok kiáltását. Kitti akart mondani nekem valamit, de engem ekkor olyan páni rettegés öntött el, mint még soha. Akkor volt először, hogy nem a sötéttől, az olvasottaktól, vagy saját magam által elképzelt dolgoktól féltem, hanem más emberektől. Megszorítottam a biciklikormányt, és amilyen gyorsan csak tudtam, tekerni kezdtem. Tudtam, hogy követnek. Elkapta őket a vadászösztön, vagy valami hasonló, talán nem is fogták fel miért, de vad kiáltozással utánam eredtek.
Hamar beértek, persze nem volt nehéz. Kitti lefarolt előttem a biciklijével, előrehajolt, és megragadta a kormányomat. Mit képzelsz magadról, hogy nem állsz meg, ha szólok neked? – sziszegte. Leplezetlen gyűlölet volt a szemében. Talán akkor értette meg, hogy a délelőtti vitában, ha tisztességtelen eszközökkel is, de megmenekültem. Hogy nem tudott közel férkőzni hozzám soha.
Olyan zavarba jöttem, hogy csak dadogni tudtam. Ledobta a kerékpárját a földre, és rugdosni kezdte a biciklimet. A többiek egy darabig csak figyelték, aztán csatlakoztak hozzá. Jó heccnek tűnhetett. Ha akkor leszállok, és hagyom, hogy kiadják a dühüket szegény Csepelen, valószínűleg ennyiben marad a dolog. Én viszont annyira megdöbbentem, hogy csak ültem, még erősebben szorongattam a kormányt, és figyeltem őket. Aztán már engem is rugdostak. Leestem a földútra, és hagytam, hogy összeverjenek. Hangtalanul sírtam, nem védekeztem. Amikor otthagytak, és össze tudtam szedni magam végre, az első gondolatom az volt, hogy most meg kéne halni. A következő pedig az, hogy tényleg nincs Isten.
Hazatoltam a biciklit, Apának, aki nagyon aggódott, annyit mondtam, hogy elestem. Valószínűleg nem hitte el. De nem akartam beszámolni neki a történtekről, mert megpróbálta volna elmagyarázni, hogy valamiképpen ez is mind előre meg volt írva és majd a javamra szolgál. Én pedig tudtam, hogy ha a szemembe nézne, látná, hogy már nem hiszek neki.
Miklya Anna: Eloldozás. Pécs, Jelenkor Kiadó, 2010.
