Árnyjáték
„I was moving through the silence without motion, waiting for you
In a room without window in the corner, I found truth.”
(Joy Division: Shadowplay)
I.
Simára gyalul az idő. Nem akarsz
kimenni a fényre, mert ott túl sokan
vannak, és túl nagyra nő az árnyékod.
A hálóban csak a lyukakat látod,
a textúra hiányát, a vákuumot, ami
motivál, ami szippant önmagába.
Olajosnak, magvasnak gondolunk
mindent a héj alatt, pedig a lényeget
a felület barázdái rajzolják körül.
II.
Hol az az arcod, amelyik nem hord
homályos délutánokat a szemei körül,
marad-e valami felfogható a belső égés
végeztével, ami a pórusaidon kifér.
Számít-e, hány lépéssel, felszisszenéssel,
vagy csak hogy kilyukadsz-e valahol, ha
összetöröd a tükröket, és be mersz
nézni a csörömpölés utáni csend mögé.
A testben kotorászva születik-e más,
mint véres-fogkrémes hab,
az örvénylés ritmusára elfolyik-e minden,
ami ott van a nyelveden –
vagy a szádban romlik tovább
az is, ami nincsen.
III.
Mire jó egy ablak és csipkefüggöny, ha
így is a jéghidegre meszelt fal futkos a hátamon.
Az unalomba fulladt naplemente fejlámpaként
ömlik a falinaptár spiráljára, egy rugóra járnak:
fény és idő. Csak bioritmusom fejlődött vissza
egy hüllő vérmérsékletéig, szembeköpni a törzsfejlődést.
A kétely beeszi magát az ínyem alá, nem tudom ez még ősz,
vagy már tavasz, mit mérlegelnék, inkább saját nyelvemre
harapok. Egynyári memóriám van, de ez nincs ellenemre,
nem rémlik, hogy valaha bármit is elfeledtem volna.
IV.
Hogy hátra vagy előre, egyfelől relatív,
másfelől mindegy. A kérdés, hogy van-e egyáltalán:
tovább. – Ami magadban mantrázva is repeszti
dobhártyádat és nincs az az asztal, mi kibírná
nem a lapok együttes tömege, hanem gerincének
fajlagos súlya okán, de ez is csak egy mondat
a sok közül. A napra rozsdás perceket, az ágyba
morzsákat szór a lemenő nap. Utolsó fényei bal
szemembe égnek, a jobb már a sötétbe néz.
Magamat középre rendezem, gerincem kérdőjelet
kurzivál. Nem hiányzik senki.