A hatványozott önismétlés szomorúsága

Isteni tudás birtokában lévő sáskák, nekromanta forgalomirányítók, valamint a pénz fizikáját kutató oligarchák találkoznak napjaink Oroszországának szürreális útvesztőjében. A kortárs orosz irodalmat ismerők jól tudják, hogy ilyesmi csak egyetlen ember agyából pattanhat ki: Viktor Pelevinéből, aki két évvel Empire V című regénye után ezúttal egy sajátos novelláskötettel jelentkezik.

„Az, hogy a mondatnak van egy általános formája – írja Wittgenstein –, azt bizonyítja, hogy nem képzelhető el egyetlen olyan mondat sem, amelynek formáját ne lehetne előre meghatározni (vagyis megkonstruálni). A mondat általános formája a következő: ’a dolog így és így áll’. (…) Alekszandr Szirindnek azonban sikerült megcáfolnia ezt a formulát, amikor nemrégiben olyan példamondatot mutatott be, amely kívül van az osztrák filozófus által felvázolt, mindent magában foglaló paradigmán. A mondat a következőképpen hangzik: „Húzz a faszba Wittgenstein.” –szól Viktor Pelevin 2008-as könyvének, a P5-nek egy igen emlékezetes szöveghelye. Hiába sejteti talán már az idézett rész is, hogy Pelevin ezúttal is hozza a különböző filozófiai és vallási irányzatok, valamint a populáris kultúra és nyelvezet sajátos ötvözetét, legújabb művét mégis legalább annyira nem tudom hova tenni, mint Wittgenstein az említett kitételt.

A magyar Pelevin-rajongó általában szerencsésnek mondhatja magát: a kortárs orosz irodalom egyik legnépszerűbb alakjának eddigi munkássága (legjobb tudomásom szerint) lényegében hiánytalanul beszerezhető kis hazánkban, valamint évről évre megbízhatóan érkeznek újabb műveinek magyar fordításai is. A probléma ott kezdődik, hogy maga Pelevin mintha már kevésbé kényeztetné el olvasóit. Utóbbi években megjelent regényei (A metamor szent könyve, A rettenet sisakja, Empire V) véleményeim szerint minden érdemük (lásd pl.: A rettenet sisakjának ötletes szerkezeti struktúráját) ellenére rendre elmaradtak Pelevin olyan korábbi remekeitől, mint az Omon Ra, Az agyag géppuska, vagy talán legismertebb műve, a Generation P. Pedig Pelevin változatlanul felvonultatja prózájának azon utánozhatatlan jellegzetességeit, melyek alapján joggal tartják a kortárs orosz irodalom egyik legizgalmasabb írójának – mégis az utóbbi években ez mintha folytonos önismétlésbe csapott volna át. Nem akarok elhamarkodott feltételezésekbe bocsátkozni, de Pelevin mintha már túl lenne kreativitásának zenitjén, és ezt az Európa Kiadó gondozásában magyarul idén nyáron megjelent P5 is megerősíteni látszik.

Kezdetben érdemes talán megvizsgálnunk a már önmagában is szokatlan P5 címet. Az 5-ös számjegy a kötetben szereplő novellák/kisregények számára, míg a P a szerzőre, a választott műfajra (oroszul a novella ’poveszty’), valamint a finoman szólva sem olvasócsalogató alcímet (Pindosztán Politikai Pigmeusai – Pá, Pederaszták) kiadó szavak kezdőbetűire egyaránt vonatkoztatható.

Az igazi problémák azonban csak most kezdődnek: a kötetben fellelhető novellák látszólag ugyanis sehogy, vagy csak nagyon lazán kapcsolódnak egymáshoz. Többségük a Pelevintől már jól ismert groteszk korrajzot nyújtja napjaink Oroszországáról, melynek középpontjában ezúttal az alcímben is felbukkanó „politikai pigmeusok”, vagyis az Abramovics-típusú oligarchák állnak. Szinte minden részben felbukkannak a pénzügyi-politikai elit tagjai, némileg összefogva az egymással összeegyeztethetetlennek tűnő szövegrészeket. Az oligarchák körül bonyolódó történetek előrehaladtával azonban egyre inkább körvonalazódni kezd a P5 társadalomrajzának metafizikai szintje, a kötet tényleges kohéziós ereje: a hétköznapi, empirikus élet, valamint a transzcendentális szint áthidalhatatlan(nak tűnő) dualizmusa. Mivel az említett kettősség az egyes (közel sem egységes színvonalon mozgó) részekben teljesen eltérően mutatkozik meg, ezért érdemes külön kitérnünk a P5 egyes novelláira.

A kötetet nyitó kisregény, Az éneklő kariatidák terme még bizakodásra adhat okot. Egy újgazdagoknak fenntartott titkos földalatti bázison járunk, ahol az elbeszélő, Léna az említett bunker egyik termének dekorációs (egyben szexuális szolgáltatásokra is alkalmas) elemeként keresi kenyerét: az imádkozó sáskákból kivont Mantis-B nevű szer hatására ugyanis képes órákon keresztül mozdulatlanul állva kariatidát imitálni. Már maga az alaptörténet is meglehetősen abszurd, de Pelevin rátesz még néhány lapáttal: a kisregényből sok más mellett az is kiderül, hogy az oligarchák valódi fegyverként képesek használni a retorikát, felbukkannak a Generation P-ben látottakhoz hasonlóan ötletes reklámátiratok, de még Oleg Kulik, Oroszország hírhedt performance-művésze is említésre kerül egy humoros jelenetben.

A P5 nyitóepizódja ha nem is kimagasló írói teljesítmény, komolyabb panasz véleményem szerint nem lehet rá. Sajnos ez a következő novelláról már nem mondható el: a kötet második szövege (L’alimentation de crocodile de Khoufou) ugyanis az egyik legrosszabb darabja Pelevin eddigi életművének. A kellően unalmas történet egy újgazdag család és egy rejtélyes bohóc találkozásáról szól, melynek során – néhány fárasztó mutatvány és lapos vicc után – az unszimpatikus família egy ősi egyiptomi átokkal kényszerül szembenézni. Nem szívesen ragoznám a novella negatívumait, legyen elég csak annyi, hogy a szöveg egyetlen figyelemre érdemes momentumát (a halál utáni élmény/álom/reinkarnáció-koncepciót követő „váratlan fordulatot”) Pelevin számos helyen, például a Sárga Nyíl kötetben megjelent Hírek Nepálból című novellájában már jóval ügyesebben feldolgozta.

A Nekromanus című rész ismét Pelevin sikerültebb darabjai közül való. Ugyan a novella alapjai fellelhetőek a szerző egy korábbi művében (lásd a Kristályvilág kötet Mardongok című epizódját), Pelevin ezúttal sikeresen gondolja tovább korábbi ötletét, vagyis a test konzerválásával elért halál utáni élet bizarr módjait. A Nekromanusban egy forgalomirányítóból lett tábornok titkos tanokhoz (valamint az egyiptomiak mumifikáló módszereihez) fűződő vonzalma különös gyilkosságsorozatot eredményez: sorra tűnnek el a közlekedésrendészet (többnyire homoszexuális) tagjai a tábornok krematóriummal felszerelt házában, miközben a fekvőrendőrök gyártásakor ismeretlen eredetű hamu kerül az adalékba.

A Fridman-tér című rövidke novella számomra a kötet legerősebb darabja. Ebben egy unatkozó orosz milliomos szokatlan kalandja (mely során több százezer dollárral a zsebében váratlanul pénztárcákat kezd találni az utcán) hirtelen tudományos kísérletbe csap át: kutatók egy csoportja ugyanis a pszichológia és a fizika eszközeit bevetve igyekszik megismerni a milliomos-lét kommunikálhatatlan belső tapasztalatát. A köteten végigvonuló elérhetetlen transzcendentális szféra így (rendkívül ötletesen) a gazdagok hozzáférhetetlen belső, sajátos tér/idő érzékeléssel járó világának felel meg, melyet az átlagember csak felszínes leírásokból, nem pedig személyes tapasztalatból ismerhet meg.

A kötet záró novellája (Asszaszin) azonban ismét csalódást kelt. A szerző mintha szándékosan akarná letörni olvasóinak lelkesedését: az Asszaszin ugyanis ismét csak a terméketlen önismétlés jegyében telik. Ebben – éles váltással az eddigi novellákhoz képest – hirtelen a középkori Keleten találjuk magunkat, ahol egy Ali nevű arab bérgyilkos küldetéseit, illetve az ezeket követő narkotikumok hatása alatt szemlélt „paradicsomi” élményeit követhetjük nyomon. A központi téma, vagyis a valóságot helyettesítő szimulákrumnak, jelen esetben a szakrális szféra mesterséges megteremtésének kudarca szintén nem újdonság a Pelevint jól ismerő olvasóknak. Maradva a keleti témánál: Pelevin talán legjobb kisregénye, A tervhivatal hercege is valami nagyon hasonlóról szólt, csak éppen jóval ötletesebben: ott az áhított utolsó szint, a hercegnő szobájának ideája lepleződött.

A P5 tehát sajátos hullámvasút, amire talán csak a szerző leghűségesebb rajongóinak érdemes felszállniuk, és nekik is csak egy rövid utazás erejéig. Azoknak, akik még nem ismerik a szerző munkásságát, érdemesebb talán Pelevin korábbi műveivel kezdeniük: nekik a P5 helyett (mely igencsak keveset villant meg a szerző vitathatatlan írói zsenijéből) inkább az említett regényeket, vagy a Hunok harmóniája című novellagyűjteményt ajánlott forgatni.

Viktor Pelevin: P5. Fordította: Goretity József. Európa, 2010.