A Goda Gábor vezette Artus Kortárs Művészeti Stúdió honlapján a társulatot általánosságban bemutató szövegrészben azt olvasom, hogy számukra a „művészeti kutatómunka (…) olyan előadások, performanszok és események létrehozását célozza, melyek magából az alkotófolyamatból építik fel saját nyelvezetüket”.
Előadások, performanszok, események. Az Artus honlapján elhelyezett – kontextusában egyébként gond nélkül értelmezhető – mondatból ezt a néhány műfaji megjelölést kiragadva kezdett el foglalkoztatni a kérdés, hogy mitől is performansz egy performansz, és mennyiben más, mint mondjuk egy „esemény”? Az én fejemben nehezen különülnek el az előadóművészet ilyen határmezsgyéi, ezért nagy várakozással tekintettem az egri Kis Zsinagóga Kortárs Galéria és Közösségi Térben szeptember 27-29-én megrendezett, artAlom névre keresztelt performansz fesztivál elé. Továbbá némi fogalmi megvilágosodást (is) vártam.
A Kis Zsinagóga mindössze három éve került az egri Part Egyesület kezébe, amelynek szívügye, hogy a védett műemlék épületet kimozdítsa korábbi méltatlan kihasználatlanságából. Hiánypótló kezdeményezés ez Egerben, amelynek egyik pillére – a kortárs képzőművészeti kiállítások mellett – épp a minden év szeptemberében megrendezett performansz fesztivál. A zsinagóga homlokzatán (amely az épület egészéhez hasonlóan megkívánná a folyamatos karbantartást azután, hogy 1990-ben az egri önkormányzat részlegesen felújíttatta) lepedőnyi plakát hirdeti a „6. Élőművészeti Fesztivál” programjait. Elmélázom, milyen találó és mégis mennyire kellően általános egy ilyen helyzetben az „élőművészeti” megjelölés: kizárólagosan tárgyi (kép-, hang-, fény- stb.) installációkra már biztosan nem számít az ember, de bármi, ami előadói jelenlétet igényel – még lehet. És van is.
Ebben a valaha szakrális, majd raktárnak használt, mai szerepében pedig talán épp ezt a két funkciót egyesítő térben (gömbpanoráma a honlapon) ugyanis egy valami biztos csak: a jelenlét. Jelen vannak a művészek, és szerencsére jelen vannak szép számmal a nézők is, akiknek zöme egyébként nem tűnik főiskolás korúnál idősebbnek. Az már kevésbé szerencsés, hogy ezek közül a fiatalok közül nem egy gondolta úgy, hogy ha már egyszer esti program, akkor nem jön el „alapozás” nélkül, de az ő befogadói stratégiáikról most inkább nem szólnék, mivel egyáltalán nem tűntek működőképesnek.
Hogy saját jelenlétével melyik művész mit kezd, már más kérdés. Sajnos olyan is van, aki szinte semmit. A legelső performansz, Dénes Imre Pelyvája valahogy épp a performativitást nélkülözi. Mondom ezt annak tudatában is, hogy nehéz megfog(almaz)ni, mi adja tulajdonképpen a performansz minősítést. Nem a mimézis persze, de azt hiszem, nem lehet olyan köznapi „ténykedés” sem (rosszul konnotált szó, de pont ezért használom itt), amely nélkülözi a tudatos transzponáltságot. Valahogyan mégiscsak „át kell hangolni” egy tál búza rázogatását ahhoz, hogy a nézőt ne hagyja hidegen. (A művész korábbi installációiban sokkal több érződik ebből a minőségből, mint az aznapi produkcióban.)
A saját művészeti tevékenységét „transzpoézis”-nek nevező Szkárosi Endre ezúttal hangkölt. A saját hangszínével és hangerejével játszó, kezdetben szavakat, majd már csak végletekig lecsupaszított hangfoszlányokat kiejtő performer produkciójában az egyetlen, de éppen elegendő kiábrándító kellemetlenséget a szünetek jelentik, amelyek véletlenszerűen ékelődnek be akkor, amikor az a fránya operációs rendszer nem nyitja meg elég gyorsan a következő dokumentumot. Hasonló jellegű, de jóval kiforrottabb (és előkészítettebb) a hang- és gesztusköltészetéről ismert Ladik Katalin előadása, aki saját, Bukott angyalok című hangjátékára mozog, locsol a testére tejet, bort és vizet, vág a földhöz tükröt, és zeng bele a térbe – saját testét mintegy kísérleti jelleggel használva – nagyon erőteljes „ösztönhangokat”.
Ha a performanszot úgy fogjuk föl mint valamely látvány (végső soron kép) jelenben való, dinamikus megkonstruálódását, akkor a fesztivál első napjának fellépői közül ketten is igazolnak bennünket: a teste köré tekert piros, fehér, illetve zöld textildarabokból élő zenére kibontakozó Samira Sinai, illetve a 3T Csoport, akik úgy hoznak létre egy (a Kis Zsinagógában későbbi kiállításra szánt) képet, hogy saját testükkel hordanak föl a vászonként használt bekeretezett műanyag fóliára egy olyan anyagot, amelyen később megragad az egyikük által a magasból (egy sziklamászók által használt beülőben himbálózva) rászórt szénpor.
Ha nem annyira a képszerűséget keressük a performanszban, mint inkább azt, hogy valami „elő legyen adva”, ami se nem színház, se nem tánc, de legalább eszünkbe jutnak róla ezen művészeti ágak is, akkor valószínűleg Goda Gábor társulata, az Artus teljesíti be leginkább a várakozásainkat. A több motívumból (lassan összekapaszkodó két ember köré tekeredő magnószalagból, az egyik táncos alkarjára erősített, rézcsengőszerűen csilingelő nagy szegekből stb.) finoman együtthangzó egésszé komponált műsornak a közönséget leginkább involváló része kétségkívül az, amikor a társulat egyik tagja arra kéri a nézőket, dobálják meg papírgalacsinokkal, ha táncolni látják, így segítve neki megszabadulni táncfüggőségétől. Persze mire a kiosztott papírlapok mindegyikéből elkészül a galacsin, az Abba Dancing Queenje is fölhangzik, és forgószélszerű táncegyveleg (valami leírhatatlan hip-hop balett) váltja föl az addigi félénk mozdulatokat – a bátortalan dobálást pedig eszeveszett hajigálás. (Videók Samira Sinairól, a 3T Csoportról és az Artusról itt találhatók.)
Megint valami egészen más a performansz, ha Kovács István vagy BMZ (Baji Miklós Zoltán) neve fémjelzi. A gyakran együtt is fellépő két performerre bevallottan hatott a bécsi akcionizmus, amelynek nyomát az Egerben látott produkciók is egyértelműen hordozzák. Kovács István ruhátlanul, nejlonba csomagolva bújik elő egy halom föld alól, és energikus, helyenként akadályfutásra, helyenként szertornára emlékeztető mozdulatai egészében fontos szerepet játszik a meztelen („nyers”) test és különféle, azon kívül való anyagok (fém, fa, műanyag stb.) érintkezése. BMZ abortuszellenes produkciója pedig, ha lehet, még inkább előtérbe helyezi az emberi test anyagszerű egységét. Teszi ezt különféle, saját testére nézve abuzív cselekedetek végrehajtása által: langyos, sós vizet iszik nyers tojással, majd hánytatja magát; meztelen testének különböző pontjaira biztostűvel fölerősít kis nejlontasakokba csomagolt tyúkszíveket, majd megöleli a hozzá közel ülő nézőket stb.
A fesztivál harmadik napján sajnos már nem tudtam részt venni, de két nap alatt is megfogalmazódott bennem egyfajta válasz a „performansz” mibenlétét firtató kérdésemre. Persze, ha egyáltalán válasznak számít az, hogy beláttam, nem lehet specifikusabb meghatározással élni, mint az artportal.hu lexikonjában olvasható definíció: „külön vizuális művészeti műfaj”, illetve „gondosan megtervezett szituációk következetes végigvitele”. (Nyomjuk most el a hangot, amely azt kérdezi, hogy a színház nem ugyanez-e.) Meghatározás (határozás – határhúzás) helyett lássuk csak be: a performansz történés, megtörtént velünk.
artAlom 6. Élőművészeti Fesztivál, Eger, 2010. szeptember 27-29.
