A „svéd thriller” kifejezésről az ottani életkörülmények tükrében akár arra is asszociálhatnánk, hogy a Volvóról lekopott a metálfény, A tetovált lányban azonban szexuális aberrációval fűszerezett rituális gyilkosságsorozat borzolja északi embertársaink lelki világát. Stieg Larsson bestsellerének filmes átiratát a jól árnyalt figurák és a mesteri cselekményszövés mellett elsősorban tagadhatatlan „európaisága” emeli az év legjobb krimijévé.
A skandináv mozi gyöngyszemei többnyire minimalista, ugyanakkor érzékeny ábrázolásmódjuknak és fekete humoruknak köszönhetően képviselnek üde színfoltot a filmpalettán. A Dogma-mozgalom által teremtett hagyományok azonban ne tévesszenek meg senkit: A tetovált lány egy hollywoodi profizmussal elkészített kultgyanús krimi-thriller, amelynek legfőbb erénye éppen az, hogy kiválóan ötvözi az európai és amerikai filmnyelvet.
Adott egy botrányba keveredett újságíró, akit megbíznak egy negyven éve eltűnt lány gyilkosának felkutatásával. Noha a megkeseredett megbízó – aki saját családtagjait gyanúsítja a bűntény elkövetésével – sem fűz sok reményt az ügyhöz, Michael Blomkvistnak egy deviáns hackerlány (a címszereplő) is segítségére lesz a nyomozásban, akinek pengés észrevételei közelebb visznek minket a megoldáshoz. Közben a „tetovált lány” magánéletébe és múltjába is bepillantást nyerhetünk, ugyanakkor a titokzatosság leple ennek ellenére sem hull le hősnőnkről.
A tetovált lány cselekménye alapvetően nem sokban tér el egy átlagos Agatha Christie-regénytől; azonban lényeges különbség, hogy Poirot felügyelő – a cyberpunk fizimiskával megáldott Lisbeth Salanderrel ellentétben – nem helyez vibrátort rosszakarói végbelébe, és nem gyújtja fel ellenfeleit fél liter benzinnel. Lisbeth nem csupán vagány, halmozottan hátrányos helyzetű, domina külsejű bosszúálló, hanem hús-vér ember is egyben: az őt alakító Noomi Rapace távolról sem hasonlít a térdhajlatukat is sminkelő hollywoodi celebekre. Ugyanez a Blomkvistetalakító Michael Nyqistről is elmondható: nem valószínű, hogy a svéd színész arcképét tinilányok százai őrzik féltve az éjjeliszekrényükben. A karakterek életszerűségének köszönhetően azonban könnyedén azonosulhatunk a főhősökkel. Lisbetha problémáival együtt izgalmas, míg Blomkvista hollywoodi thriller-klisékkel (lecsúszott, alkoholista vagy drogos, komplexusokkal teli főszereplő) ellentétben rajong a megfelelően elkészített húsgombócért, a minőségi “viszkiért” és a szép nőkért.
A történet mozgatórugóját jelentő gyilkosságsorozat részleteinek bemutatása kellően sokkoló, az emberi lélek legalantasabb szintjeinek ábrázolása a film erősségei közé tartozik. A helyi ex-náci arisztokrácia példáján keresztül érzékelhetjük, amit az amstetteni vérfertőzési ügy óta már tudunk: a jóléti társadalmak is kitermelik a maguk pszichopatáit; nem kell a Los Angeles-i gettóban, de még a Havanna lakótelepen sem élnünk, hogy borzalmakkal szembesüljünk. A film megtekintése közben egy pillanat erejéig elmerengtem azon, hogy vajon készítettek-e már hazánkban a skandináv alkotáshoz hasonló, sötét tónusú, profi thrillert? A válasz egyértelmű: szellemes, fekete humorú krimink (A nyomozó) és szimpatikus fesztivál-thrillerünk (Kontroll) már van, az említett műfajban azonban még jelentős deficittel küszködünk.
A magyar filmeseket némiképp felmenti, hogy Niels Arden Oplev rendezőnek zseniális alapanyag és kellő büdzsé állt rendelkezésére a „svéd nemzeti krimi” vászonra viteléhez. Európai szinten ritkán látunk hasonló jellegű thrillert; Oplev munkája leginkább olyan amerikai kultfilmekre hajaz, mint a Hetedik. A párhuzam már csak amiatt is helytálló, mert a 2011 végére tervezett amerikai remake-et éppen David Fincher jegyzi majd, akinek Daniel Craig-estül (az amerikai Blomkvist) is fel kell kötnie a nadrágszíját, hogy színvonalában meg tudja közelíteni az eredetit, mely éppen európai természetességével hódít a mozilátogatók körében.
A tetovált lány (Män som hatar kvinnor), 2009. Rendezte: Niels Arden Oplev, forgatókönyvet írta: Nikolaj Arcel és Rasmus Heisterberg, Nordisk Film Biografdistribution.
imádom, a harmadik részt épp a héten néztük meg, leírhatatlanul tetszett. nem hiszem, hogy ezt bármilyen amerikai verzióval túl lehetne szárnyalni…
Én sem hiszem 🙂