Porváth Ádám: Karcsi (novella)

– Láttatok már ennél szivatósabb munkát, angyalkáim?
– Nem láttunk, Karcsi!
– Sohasem dolgoztam még ilyen körülmények között. Ezek nem emberhez méltó munkakörülmények!
– Nem azok, Karcsi, jól mondod!
– Pedig jól tudhatjátok, angyalkáim, hogy én, mint bicerei születésű lakos, aki már a tengert is megjártam, sok mindent tapasztaltam már tanulságokban gazdag életemben, de ehhez foghatóval még nem találkoztam.
– Tapasztalt vagy, Karcsi, te sohasem adod fel!
– Nem hát! Amikor a hajón voltam, és egy szál kötélen függve, madzagon lógó mágnessel a gipszkarton álmennyezetben a vasdarabokat kerestem, én akkor sem háborogtam a sorsom ellen. Elvégeztem a rám kirótt feladatokat, bármilyen nehezek is voltak!
– Nem hátrálsz, Karcsi!
– Kitartásom és sokatpróbáltságom csak egyre értékesebb embert farag belőlem, angyalkáim! Életfilozófiám alapjai hányattatott sorsomból táplálkoznak. De mondjátok csak, angyalkáim, tudjátok, mik nehezítik meg legjobban a dolgomat?
– Tudjuk, Karcsi; a lépcsők, Karcsi!
– Sohasem tévedtek, angyalkáim, de a lépcsők mint olyanok jelenlétével még nem volna nehéz megbékélni. A lépcsők számának számosságával viszont, a lépcsők szélességével, amit inkább keskenységnek lehetne nevezni, valamint a lépcsők azon tulajdonságával, hogy csigalépcsőről van szó, már sokkal jobban meggyűlik az ember baja. Ezek azok, amik ilyen antihumánussá teszik ezt a munkát. A lépcsők keskenysége miatt a betonvasat méteres darabokra kell vágni, mert másképp nem lehet felvinni őket; egyszerűen nem férnek el. Odafent meg ezeket a méteres darabokat kell összehegeszteni.
– Megoldod te, Karcsi; kiváló a munkád!
– A munkám minősége kiváló lesz, csak a munka elvégzése okoz a kelleténél is több fáradtságot. A minaret tetejéig ugyanis rengeteg lépcsőt kell megmászni, mindezt betonvasakkal a kézben, és úgy, hogy közben a csigalépcső még az eddiginél is keskenyebb lesz, köszönhetően a falra felhegesztett vasdaraboknak. Az antihumánus munkakörülményekkel, mint a szűk hellyel, a sötétséggel, a lehetetlen testtartásban való dolgozással még könnyen megbékülnék, hiszen bicerei születésű lakos és tengertjárt ember vagyok, de van egy másik dolog is, ami gyötrelmet okoz itt az igaz keresztény embernek, angyalkáim.
– Tudjuk, Karcsi, tudjuk!
– Persze, hiszen számotokra is nyomasztó ez a környezet, angyalkáim; alig hallom a hangotok, és látni egyáltalán nem látlak titeket, amikor ott hegesztek a minaret lépcsőjén fekve. Ez a pogány környezet nem tesz jót az én angyalkáimnak, ugye?
– Nem, Karcsi, dehogy!
– Az én keresztény lelkem számára is éppolyan nyomasztó ez az antihumánus környezet, angyalkáim. De az életfilozófiámnak hála több olyan dolgot is föl tudok sorolni, ami segít megkönnyebbíteni mindennapjaimat. Az első, hogy bár pogány szakrális épületben vagyunk, mégsem egészen abban vagyunk, hiszen ez az épület turisztikai látványosságként üzemel, nem pedig istentagadó imára szólít fel a tetejébe mászó muzulmán pap. A másik, hogy bár kellemetlen ezt a munkát végezni, de még kellemetlenebb lenne, ha azzal a kőművessel kellene együtt dolgoznom, aki majd erre a betonvashálóra betont fog önteni. Nála kellemetlenebb és undorítóbb emberrel ugyanis még nem találkoztam, angyalkáim. Elmesélte, hogy öt-hat évvel ezelőtt még pornófilmszínészként dolgozott, de egyszer bedagadt a fasza, mert megpattant benne egy ér, meg kellett műteni, és azóta nem működik neki rendesen. Azóta kőművesként dolgozik, tanult szakmájában, és szabadidejében hobbiként pornófilm-forgatókönyveket ír. Meg is mutatott egyet, angyalkáim, képzeljétek csak. Tele volt olyanokkal, hogy „A Férfi oda megy. Meg bassza”. Mutatta, hogy amikor azt a sort írta, hogy „Bassza, bassza, egyre csak bassza”, akkor rájött, hogy ő tulajdonképpen verset ír, mert rímel, és onnantól versben folytatta. Főleg a befejező rímpár volt emlékezetes, mert úgy szólt, hogy „Végül a hátára élvez, / S szétcsapkodja tetőléccel”. Szóval, angyalkáim, az ő társaságának a hiánya a második pozitívum ebben az embert próbáló munkában. De a legfőbb érv mégiscsak a harmadik, ezt ti is jól tudjátok, angyalkáim, mindig a harmadik! Ez pedig az, hogy paradox módon az antihumánus munka az, ami az embert humanistává fejleszti. Az együttérző hajlamát. Hiszen aki megismeri az emberi küszködés azon mértékét, amit ennek a munkának az elvégzése okoz, az érzékeny lesz más emberi szenvedésekre is.
– Szent vagy, Karcsi!
– Hát, ha szent nem is, angyalkáim, de a szenvedés átérzője, tehát az elesettek féltestvére. Ti jól tudjátok, angyalkáim, hogy ezt a három kanna vörösbort a környék legnyomorúságosabb kocsmájában vásároltam, és azt is tudjátok, hogy miért pont ott.
– Tudjuk, Karcsi, jól tudjuk!
– Aszkéta életmódot folytatok, mint egy szent életű remete, ezért lelkem szavára hallgatva nem engedem meg magamnak, hogy létszükségleteimre a minimálisnál többet költsek – és minél nyomorúságosabb egy kocsma, annál olcsóbb benne a kannás bor, angyalkáim. De ami még ennél is fontosabb, az az emberi tényező. Annak is a milyensége. Az elesettek és megnyomorítottak találkozóhelyei ezek a vendéglátó-ipari egységek, angyalkáim. A féltestvéreimmel találkozhatok ott, és gyakorolhatom rajtuk humanitásomat, amikor Krisztus szent vérének magukhozvételével vendégelem meg őket.
– Kegyes vagy velük, Karcsi!
– A saját lelkük épülését szolgálom ezzel, angyalkáim. Hogy hitük és emberszeretetük erősödjék; hogy a szent áhítatban felebarátként csókolhassák egymást. Hiszen ki tagadhatná, hogy a borital és a hit egymásnak segítői és táplálói. Az én hitemről is ez a három kanna veresbor nyújt bizonyságot. A második kanna után megjelentetek, angyalkáim, és amíg titeket láthatlak és hallhatlak, nincs okom kételkedni az Úrban.

Porváth Ádám

Porváth Ádám, 1980, író, Törökszentmiklós.