A Marvel újra és újra igyekszik megújítani önmagát, amit az utóbbi időkben úgy abszolvált, hogy különböző alternatív univerzumokat, miliőket teremtett karaktereinek. Az elmúlt évek talán legtökösebb húzása ezen a vonalon a Marvel Noir, ami azt hiszem, könnyen lehetne a kiadó üszkös szutyokból kitörő főnixe is.
Eltérve az eredeti (616-os) Stan Lee által megszült univerzumtól a Marvel szerzői számos párhuzamos világot hoztak létre, az egészen elborult Marvel Zombies-tól a hősöket Anglia aranykorába helyező Marvel 1602-ig. Ezek zöme soha nem volt képes kinőni a mini-sorozat státuszt annak ellenére, hogy némelyikben igen komoly potenciál lapult. Ezúttal fogták szépen a klasszikus szuperhős-kultuszt és laza csuklómozdulattal beoltották a “30-as évek Amerikájának prostiktól züllött, kiművelt úriemberként tetszelgő maffiózók világába.
Az expozíció jellemző: vízihulla helyszínelésénél találjuk magunkat a ballonkabátos nyomozók cinikus hangját hallgatva. Egy újonc rendőr a holttest láttán elhányja magát, majd (átesve a tűzkeresztségen) elszopogat egy Mentost. Gyanúsítottként felmerül az X-Men neve, majd innen válunk egy krimibe illő nyomozás részeseivé.
Itt a legmellbevágóbb differencia az eredeti verzió és a noir között: amellett, hogy a mutánsok nem bírnak poszthumán képességekkel, ezúttal a rasszizmus helyett a szociopatizmus a fő konfliktusforrás. Az X-Men bűnözők csőcseléke, a társadalomból kiöklendezett horda. Mindent elmond a Xavier-iskola bejárati felirata: „Különösen nehezen kezelhető fiataloknak” – míg a 616-os világban a „tehetséges” szó szerepelt. Xavier börtönben ül és Magneto a tanítványai levadászására felesküdött nyomozótestület, a Testvériség feje. A mocskos pocsolyáktól tarkított sikátorok egyértelműen korunk héroszainak istenítését hivatottak lerombolni – Fred van Lente, az író bűnbarlangok fülledtségében zsebkéssel karcolja bőrünkbe ezt a kifordított szuperhős attitűdöt.
Az első füzet hemzseg az eredeti szériára utaló, alig kiszúrható apróságoktól. Magneto fia, Peter (amott Pietro), apja akkoriban divatos vallatási módszerét látva elfut – mire az egyik ballonkabátos megjegyzi, hogy a fiú talán csak a futáshoz ért igazán (Pietro képessége a 616-os univerzumban a természetfeletti gyorsaság). Remy (alias Gambit) zsánere a francia kártya maradt, phpaide.com ám ezúttal egy Creole (!) nevű kaszinó fehér szmokingos tulajaként bukkan fel.
Az árnyak szabdalta képi megjelenítés sötét hangulatot kölcsönöz, maximálisan megidézi a kor szellemét – a reflektorok fénysávjai és csak itt-ott megvilágított ódivatú léghajók cirkálnak a felhős nagyvárosi égen. Az arcok és szempárok takarásban, minden szürkés árnyalatba borul, mintha a lapokat a kontrasztos fekete-fehér hátterek előtti félhomályban szórta volna tele egy kubai szivar hamujával a rajzoló Dennis Calero. Szinte minden történés csak sejtetve van – így még hatásosabbak a külön kiemelt vértócsák vagy csillogó jazz klubok cégérei. A Mike Deodato-éihoz hasonlító rajzok karizmája és a realisztikus ábrázolásmód minden egyes (elengedhetetlen) kalap filcét tapinthatóvá teszi. Kissé a Sin City-t idézheti az olvasóban, ám egy ilyen történet éppen ezért a végletekig eltúlzott noir környezetért kiált.
Az epizód végén áldokumentum formájában részletet kapunk abból a könyvből, amit főhősünk (Tom alias az Angyal) olvasott: a szerzője Bolivar Trask (csupa ismerős név) és egy szuperhősökkel telezsúfolt utópikus jövőt vázol. Aki nem jártas túlzottan az eredeti mainstream történésekben és karakterekben, annak sajnos ezek a nüansznyi kikacsintások fel sem tűnnek, ám mindenkinek érdemes belelapozni a képregénybe a remekül eltalált rideg stílus és a kiváló történet miatt. A fojtott agresszió és a feszítővassal hadonászó szeszcsempészek atmoszférája “képen töröl, mint egy whiskymámoros madame”.
X-Men Noir, írta: Fred van Lente, rajzolta: Dennis Calero, Marvel Comics, 2008-2009.
