Rhédey Gábor: Aki a virágot (novella)

Szeptember volt a kedvenc hónapja, olyankor ültette az Árvácskát, háromszáz tövet. A Pistikét felváltották az apró sárga virágok, körbeölelték a szökőkutat, elkísérték a gyöngykaviccsal felszórt utat egészen a Varázsmogyoró, az Atlaszcédrus tövéig. Egyenként ültette a növényeket, talicskával hordta a ládákat, tápszerrel egyensúlyozott a futkározó óvodások, tovasiető egyetemisták között. Ha hűvös volt az ősz, előfordult, hogy mikor reggel dolgozni kezdett, még deres volt a föld – át kellett ütnie a kemény réteget, hogy haladni tudjon. Sokszor már nyitás előtt kint volt a kertben, piszmogott a szerszámokkal, körbejárt az utakon. Ellenőrizte, melyik bokor ágait tördelték le az apró gyerekkezek, hol kell felgereblyézni a keményre taposott talajt.

A hetvenes években még egy bombát is találtak a kertben, az anyja mesélte, a park rendezése közben fordult ki a földből, be kellett zárni egy napra, de őneki már nem volt dolga ilyesmivel, csak az éjszaka bedobált palackokat és zacskókat, a kavicsok közt hamisan csillogó, szétcsattant üvegek szilánkjait kellett összeszednie. Mindig hangos volt ez a környék, több iskolaépület is állt a szomszédos utcákban, folyton nyitották az új kocsmákat, kávézókat – akik napközben itt tanultak, este is szívesen jártak vissza. Korábban még kárhoztatta ezért a fiatalokat, nehézkes, kissé púpos alakja mikor végigment a kerten, hallani lehetett, ahogy káromkodik, mikor lehajol a reggeli szél görgette szemétért. Az idő múlásával azonban elnézőbb lett, meg-megállt és a szerszám nyelére támaszkodva nézte a játszótéren vagy az ágyások mentén szaladgáló gyerekeket, a napon sütkérező szerelmeseket. Mint a gyík, olyan szép volt némelyik – szívta magába a fényt, a sárga levegőt, amitől gyorsabban vitt a lába, kitisztult a feje, és nőtt, mint a virágok. Macskamenta, Menyecskeszem, Tűzeső.

Szerette azt hinni, hogy az övé a legszebb park Budapesten, tudta, hogy szívesen járnak ide az emberek, de úgy képzelte, vannak, akik akár távoli kerületekből, esetleg vidékről utaznak fel idáig, hogy eltöltsék szabadidejüket. Az ő ajándékai közt. Merthogy önkormányzat ide vagy oda, mégis csak ő az, aki felássa, beülteti és rendben tartja ezt a kertet, ő választja a virágokat, rajta áll, hogy működik-e a szökőkút. Ez a darabka föld, ez a gépzaj és zöldre mázolt kerítések közé szorult park neki az életet jelentette, egy szelet nyugalmat.

Anyja XIV. kerületi lakását is eladta, hogy csak hosszas alkudozások árán találjon a környéken egy másikat. Poloskabűzös, cselédszobákból kialakított albérletekben lakott addig, míg végül egy földszinti, alig harminc négyzetméteres zugban talált helyet a korábbi két és fél szobás kényelem helyett. Anyja sosem egyezett volna bele, tudta jól, kárpótlásként kapták vissza a régi lakást, a nagyszülei még az egész házat birtokolták, de ők örülhettek, hogy végül az a hetven négyzetméter visszakerült. Elherdálod, krákogta az anyja, csontos kezével az ő barnára sült, sűrűszőrű karját markolva, ne merészeld – a rák akkor már kiharapta magát öreg gyomrából – te barom, sziszegte, te barom.

Hiába próbálta taníttatni, a fiú jámboran tűrte, hogy fenyegesse, vagy megüsse, ült egész nap a könyvek fölött, de kipergett fejéből a tudás, mint a Nőszirom magjai – szétvitte a szavakat a szél. Egyedül a növények, a virágok nevei és képei préselődtek le emlékezetében, a róluk készült színes rajzok, a virágzási idő, a származási hely. Kamaszkorára már csak ezek érdekelték. Anyja elrángatta a piaristákhoz, ide kell járnod, markolt erősen a vállába a bejárat előtt, igenis, bólintott a fiú, és valóban megpróbálkozott a felvételivel. Mikor végzett, kapott egy fagyit, és az anyja levitte a Károlyi kertbe. Hiába nem került a szerzetesek keze alá, aznap eldőlt minden. Csak az anyja félt észrevenni. A fiú később hosszú kirándulásokat tett a Normafához, Csillebércre, vidéki tanösvényeket és arborétumokat járt végig, ismert a városban minden parkot és gyűjteményt, virágkötőkkel beszélgetett. Az anyja szívósan ellenezte szenvedélyét, megvetett minden alantas munkát – tizenöt évig kényszerült takarításra egy szövetkezet raktárában, ilyen névvel, mondta, szégyen bepiszkolni az ember kezét. Sosem törődött bele, hogy a fiát nem érdekli semmi a virágokon és öntözésen kívül, a határeseti intelligenciáját bizonygató szakvéleményeket sorra a szemetesbe dobta. Aztán meghalt, és a fiú megpályázta az állást – a korábbi kertész már jól ismerte, és mióta az öreg visszavonult, ő vénül a fákkal.

A körme beszakadt, hiába is sikálta a törésekbe rekedt piszkot, felesleges volt, hiszen soha nem húzott kesztyűt, mert úgy nem érezte volna a virágok törékeny szárát, a sárosan omló földet. Hiába bolondozott az idő, beszéltek neki felmelegedésről, nem zavarta, üljenek csak a fűre a fiatalok, amíg nem esett a hó, akadt más dolga elég. Egyébként csak cigarettázott volna otthon, zsizsegett volna a tévé. Akkor már jobb volt neki a kertben, hiába tilos, este levitte Bélát is, a kutya még az anyjáé volt, megsétáltatta. Jámbor állat volt, nem tett az semmi kárt, örült, ha a lépcsőn leért, megállt már a bejáratnál, szaglászott kicsit, aztán lefeküdt az első bokor alá. Persze jöttek volna a fiatalok is, próbálkoztak rendszeresen, részegen másztak, nevettek, de mikor rájuk kiáltott a bokrok közül, volt olyan, aki ijedtében a csontját törte. Mit keres itt ez a vén tróger, nincsen neki családja, kérdezgetett olyankor a sötét, de őt nem zavarta, ha szidták is, csak vakargatta a kutya fülét, aztán járkált még kicsit a kertben, amíg el nem álmosodott. Mert másnap aztán frissnek kellett lennie, temérdek teendője volt, jöttek az óvodások, a vénasszonyok, tüzet kért tőle egy egyetemista lány.

Adott is neki, itt minden az ő dolga, az ő felelőssége. Olyan szép volt a lány bőre és csinos a ruhája, hogy egy pillanatra elszégyellte magát kérges tenyere, a mosatlan overáll miatt. Köszönöm, mondta a lány egyszerűen, és már ment is, de hiába, ő még ilyen kellemeset életében nem látott. Az a pár hang, az a fél mozdulat erősen megöklözte a gyomrát. Figyelte is aztán, egy magas fiúval jött a lány általában, elegáns, nagyhangú alak, bizalmasan beszélgettek, egyszer össze is bújtak, persze nem kért tőle tüzet többé.

Lelassult az idő, ősszel meggyulladt és lepergett a fák sok levele, egyszerre érezni kezdte, hogy megöregedett. Költők jutottak eszébe, azok az elviselhetetlen alakok a középiskolai könyvekből, de nem az évszámaik vagy a feleségük neve, hanem a halandzsa szövegeik. Még levitte a kutyát, még betakarta a halódó színű ágyásokat, de már csak arra az arcra tudott gondolni, arra a homályosuló pillanatra. Így utólag egészen úgy rémlett neki, hogy érintette is a lány kezét, ő pedig kimondottan kedves volt hozzá, szinte tüntetően. Bármikor, ha a kertben sétált, a lány illatát kereste.

Aztán leesett a hó, vége lett kedvenc sorozatának, jól felöltözött, és előkereste a pórázt. Szinte kéklett a sok jég a rengeteg holdfényben, mocskos havat rugdosott bakancsa orrával. Béla párállva vizelt. Elgondolkodhatott valamin, mert már csak a fagyott kavicsokon botladozó lépések zajára lett figyelmes. Mint aki parázsra markol, forró düh szaladt végig a gerincén, már ment volna, hogy megleckéztesse a betolakodókat, mikor meghallotta ittas nevetésük, a lány hangját. Egyből felismerte. Egy bokor mögé húzódott, hagyta, hogy az öreg kutyához menjenek, leguggolva simogassák, kérdezgessék. Persze a magas fiúval volt. Nem emlékezett utóbb az okára, de hirtelen nagyon magabiztos lett. A lány kísérőjét egyetlen tarkóütéssel terítette le, neki pedig a szájára szorította kezét. Sosem felejti el. Ahogy a gyönyörű két szembe sikoly szaladt. Kérges keze a finom bőrön – egészen megszédült a mámortól. Olyan gyors, annyira egyszerű volt az egész, hogy csak utóbb kezdett remegni. De az is lehet, hogy csak a nehéz munkától. Kíméletlenül kemény volt a föld.

Tavasszal aztán újra megbokrosodtak és kivirágoztak az Árvácskák. Béla pedig elpusztult, és hiába tilos, a kertben temette el. Ha tehette, folyton a Törpebambusz melletti padon üldögélt. Akár órákig is. Kissé meghízott, lassabb lett és megfontoltabb. Ügyetlen kedvességgel bókolt a kismamáknak, gyerekeket vett a hátára, ha azok lovacskázni akartak. Mikor pedig elcsendesedett a kert, gyakran még sötétedés után is kint maradt. A hideg újabban egyáltalán nem zavarta. Hisz nem volt többé egyedül.