Kopasz nő
Biztos ismered azt a nőt. Kopasz fején sebek,
az Üllőin le-fel teker nyikorgó kerékpárján,
a Nagyvárad tér vagy a Klinikák felé, mintha boldogan,
sebesen, nem siet, nem siet sehova, mint az öregek,
közben elhagy dohányboltot, virágárust, temetkezéssel
foglalkozó üzletet is. És énekel, énekel
valami szomorút, szerintem gyászdal lehet, vagy altató,
nem tudom, egy jól őrzött családi titok leleplezése
ilyen, és nem borul el sosem, mint egy artista,
pedig a szeme csukva, talán emlékezik,
vagy nem is tudom, meditál, a rekkenő hőségben,
esőben, fehér pelyhek, szálló virágszirmok közt mintha,
a folyamatos forgalom közepén, teker lefelé csupaszon,
feketében, csurom feketében, mert mindene fekete,
alkalmi, kopott ruhában, kopott fekete, fekete mindene,
ahogy teste tekeredik, csak a pár számmal nagyobb
zoknija, zoknija hófehér a lábán, mint Michael Jacksonnak,
és a cipője, a magasított sarkú cipő, az is fekete, csak a zoknija
és a bőre, a bőre hófehér a biciklis nőnek, és soha nem áll meg
egyre gyorsabban.
A biciklizést nem lehet elfelejteni
úgy, ahogy ezt a nőt, a kopaszt, a magast, a soványt,
biztos ismered teker lefelé, a csontsovány
koponyáján az erek kidagadnak, keze megfeszül, ahogy tekergeti,
ahogy hajlítgatja a dallamot és a sebeken a ragtapasz,
elképzelem most is, most is elképzelem,
ahogy én alszom és ő lassan, lassan nyomkodja lefelé
a pedálokat, körbe-körbe az ijesztő, nagy biciklijén, mikor elhalad
melletted, ha akarod, még megfigyelheted
fejbőrén, az izzadságcseppeken,
mint a szikrázó csillagok egy jéghideg, fekete,
téli éjjelen, hogy csillan meg rajtuk felsértve szemedet,
megbántva csontodig,
a kórházak mögött lenyugvó hangtalan napkorong.
