„Egyszerre, vágyaim netovábbja, a téli finn utazás, égi büntetésként vicsorog rám, ki van szabva, meg kell varrnom, kezemben a tű és a fonál, ölts.” A Nagy fehér észak könnyed, de nem felszínes, személyes, de nem tolakvó. Az októberi Alföldből Halász Margit útirajzait ajánljuk.
Amellett, hogy elmerenghetünk északi rokonaink eltérő kulturális (és ezzel szorosan összetartozó) éghajlati meghatározottságán, ezúttal lehetőségünk nyílik Csabai László novellája révén kalandozni egyet a híres Szindbád oldalán, de akár bepillantást nyerhetünk Térey János legújabb verses elbeszélésébe, a Protokollba is (Térey Jeremiás avagy Isten hidege című darabjának kritikája egyébiránt ugyancsak olvasható, utóbbit Darvasi Ferenc jegyzi). Nem érdemes ugyanakkor figyelmen kívül hagyni Pollágh Péter elgondolkodtató verskompozícióját, ahogy Szilágyi Ákos jellegzetes, a nyelv hangzó természetét messzemenőkig kiaknázó darabjait vagy Lanczkor Gábor verseit sem. György Péter jóvoltából ezúttal pedig a Kádár-rendszer ideológiai és művészeti-önkifejezésbeli komplexumának anomáliáira láthatunk rá – a kor művészi törekvéseihez egyszerre (egykori) szemtanúként és interpretátorként viszonyuló esztéta látószögéből.
A tematikusan egyberendezett tanulmányok a magyar modern líra egy-egy emblematikus alakjának életművéhez szolgáltatnak újfajta megközelítésmódokat. Herczeg Ákos Ady A vár fehér asszonya című verséhez szól hozzá a megteremtődő és folyton felülíródó én szövegbeli mozgását figyelve. Szép Orsolya a prózához képest mindenképp alulreprezentáltnak mondható Kosztolányi-líra recepcióját gazdagítja az életmű egymástól távol eső darabjain szemléltetve halál és én szövegbeli összetartozásának poétikai következményeit. Lipták Katalin érdeme pedig, hogy egy alig vizsgált József Attila-vershez (Nyári délután) fűz rövid, de tanulságos dolgozatában meggondolásra érdemes kommentárt.
Az októberi Alföld kínálata ezúttal más művészeti ágak iránt érdeklődők igényeinek is igyekezett megfelelni: Varga Emőke El Kazovszkij, Korcsog Balázs pedig Fehér László festészetének elemzésére vállalkozott. Mellettük – rendhagyó módon – Szabados György jazz-zongorista élményszerű bemutatása is helyet kapott Bert Noglik jóvoltából.
Alföld, 2010/10.
E felesleges írásban önmagát reklámozza a szerző. Elég szánalmas…
Kedves olvasó(m),
tömör, látszólag a lényegre szorítkozó hozzászólásából leginkább az nem vált világossá, mitől is lesz egy folyóiratszemle feleslegessé – márpedig ez az ami a különbséget jelenthetné a személyeskedő odamondogatás (jelen esetben inkább erről lenne szó) és az építőnek szánt véleménynyilvánítás között – holott erre nagyon is kíváncsi lennék pedig. Így hát marad részemről (is) a tanácstalanság – vajon a terjedelemből is adódó informativitás viszonylagos csekélysége folytán, az Alföld-számok – az olvasó(m) által bizonyosan – untig ismert tartalma és a szemle közötti zavaró redundancia miatt ragadtatta el magát az olvasó(m), netán strukturális okokra visszavezethetően – a szemlének ezúttal (is) vállaltan tájékoztató funkcióját előtérbe helyező szerzői intenció miatt – maradt sajnálatos hiányérzete, netán a folyóiratszemle mint műfaj, az olvasottságot adott esetben, meglehet valóban, vajmi kevéssé érintő, mondhatni funkciótlanná válása felett érzett csalódottsága volt a kardcsörtetés kiváltó oka, egyelőre rejtély marad.
Felmerülhet, persze, hogy szaktanulmányomat érintő “önreklám” (sátáni kacaj) áll az egész komment hátterében – ez esetben csak feltételezni tudom, hogy a hozzászólás az általam immár két éve rendületlenül – és módszertanilag nagyjából változatlanul – folytatott Alföld-szemlézés ismeretében vált ilyen módon artikulálttá. A “bevett” gyakorlattól való eltérésre pedig még a körülmények e sajátos, valóban nehezen kezelhető együttállása se késztetett – már csak az álszerénység ugyancsak nehezen kimagyarázható vádjának egyfajta megelőzése miatt sem. Hogy az – ismertetésről lévén szó – “kötelező” fél mondat, amelyet jómagam dolgozatának szántam (külön ügyelve a többi tanulmányról írottak arányaira), melyik része hangzott arcátlan öndicsőítésnek, sajnálatosan ismét rejtély maradt (az a terjedelmi okokból is szükségszerű döntés – amely tehát a fél mondatok és a puszta megemlítések között egy-egy szemle kapcsán minduntalan fennáll – engedje meg, kedves olvasó(m), hogy ennek jogát továbbra is fenntartsam magamnak).
Ami mellett viszont nem tudok elmenni szó nélkül – ha már ezt a körültekintően megválasztott kifejezést volt szerencsém olvasni -, a szemléhez (de még csak nem is kizárólag ehhez a hozzászóláshoz) kapcsolódó észrevétel: ha van valami szánalmas dolog a világon, akkor többek közt a neten arc és (valódi) név felfedése nélkül arccal és névvel rendelkező törekvések gyakran látható, reflektálatlan, ostoba lehordása, amelyet – kedves olvasó(m) – sikeresen gazdagított egy újabb fejezettel.
Szerepel-e Szemléző tanulmánya vonatkozó Alföld-számban? Igen. Illik-e a mindenkori szemlézőnek a lapszám nagyobb terjedelmű, fontosabb publikációiról megemlékeznie egy informatív szemlecikkben? Igen. Lehetett-e volna ezt a helyzetet visszafogottabban kezelni annál, hogy Szemléző tárgyilagos, tudósító stílusban egy mondatban, nyíltan (a név említésével) megemlékezik a lapszám egyik közleményéről? Aligha.
Nagyon személyes síkról de tényszerűen közelítve a kérdéshez: Herczeg Ákos nem csak intelligens, de szerény ember is, így ő lenne a legutolsó, aki önreklámból írna szemlét.