Irtózatos sűrűségű csönd

Ha egy könyvbemutatónak történetesen olyan kötetről kell szólnia, amely sok tekintetben deklaráltan a hallgatásból, az irtózatos sűrűségű csöndből építkezik, szinte elkerülhetetlen, hogy abszurd happeninggé váljon: úgy tűnik, Bartis Attila és Kemény István az Amiről lehet címmel most megjelent beszélgetőkönyvben éppen eléggé kibeszélgették magukat ahhoz, hogy a kötet bemutatóján a hallgatást válasszák.

A Nyitott Műhelyben rendezett könyvbemutatóra a szokásos látogatószám többszöröse jött el, ami egyfelől egyfajta rangsort is jelent: a Bartis-Kemény duót eszerint magasan jegyzik az aktuális irodalmi tőzsdén (rendkívül nyomatékosan aláhúzandó: e rangsor fölöttébb szubjektív és esetleges, ellenpélda lehet Jánossy Lajos előző heti Szatyor-beli beszélgetése Térey Jánossal, amely a kutyát sem érdekelte). Az izgatott zsivaj elülte után Babiczky Tibor olvasta fel laudációját: az Ottlik-reminiszcenciákkal terhes visszaemlékezésből egyrészt megtudhattuk, hogyan köttetett barátság közte valamint a Bartis, Kemény és András László (aki moderátorként volt jelen) által alkotott csoport között valamikor 2002-ben, továbbá eligazítást kaphattunk az est tervezett „humora“ felől. Ottlik és a humor, hát igen. Akárhogy is, fesztiválhangulat stand-up-jelleggel, a szűk helyen alig elférő közönség kacag. A közepes Ottlik-poénok mellett Babiczky behozta a pálinka-tematikát, amely úgy tűnik, hogy az idő előrehaladtával egyre kaotikusabb happeninget és az Amiről lehet című kötetet is valamiképp elrendezte: barátságuk és a kötet is pálinkával indult.

Ezután a beszélgetés következett volna: András László moderátor kérdezte a két könyvbeli beszélgetőpartnert. Kiderült néhány érdemi információ: például, hogy egy efféle, kettejük beszélgetéséből szerkesztett könyv ötlete már 2003-ban felmerült, ezután jött a felkérés a Litera.hu részéről, s a 2006-ban így létrejött szövegeket 2010-ben szerkesztették tovább. Bartis hangsúlyozza a különbséget az “interjú” és a “beszélgetés” mint publicisztikai műfaj között, Kemény regényíráshoz hasonlítja azt a munkát, melynek során ezek a szövegek létrejöttek: három különböző idősík csúszik egymásra, s számára a nyers szöveg egy regény alapanyagához hasonlított. Ami a „beszélgetésről folytatott beszélgetés“ műfajának immanens problematikájának bizonyult az est során, az a kínos helyzetekben explicitté is vált, mintegy önmagát ironikus módon feltáró, önmagába forduló alakzatként: a moderátor szóvá is teszi, hogy egy regényből szoktak felolvasni, de itt ezt most nem lehet, hát akkor fel kell idézni, mit is beszéltek az írók egymás közt. Vagyis ezt a beszélgetést, tudniillik: mit gondolnak a szerzők a világról és benne magukról, hogyan viszonyulnak a művészetükhöz és a művészetükkel önmagukhoz, ezt a beszélgetést éppen a bemutatni szándékozott kötet tartalmazza. (S e viszonylag könnyen belátható, de mégis nehezen megoldható probléma miatt sodródtunk a moderátor sokadik „hülye kérdésével“ (B. T.) erre a pontra: B. T.: Hogy kell verset írni? K. I.: Benne van a könyvben.)

Az irodalommal foglalkozó emberektől nem lehet elvárni, hogy folyton jópofákat mondjanak. Kinek-kinek változó hosszúságú a saját aranyköpés-gyűjteménye, de a Bartis-Kemény szerzőpáros biztosan nem a „színpad- vagy pódiumképesebb“ fajtából való. Hiszen már a kötetről elejtett néhány szó is ezt mutatja: a beszélgetések két, egymást alaposan és régóta ismerő ember között zajlottak, s így (is?) „irtózatos sűrűségű csönd“ (B. T.) áll mögötte úgy is mint termékeny, úgy is mint kontemplatív csönd. Ez természetes is. Csakhogy egy nyilvános beszélgetésen, ahol a költő mint költő szerepel, szerepelnie illik és kell, ez a fajta “csönd”-esség provokatív, komikus.

Ha tréfásan akarnék fogalmazni, azt is mondhatnám, a szerzők azért nem válaszoltak érdemben a kérdésekre, mert azt akarták, hogy vegyük és olvassuk a könyvet, abból majd kiderül minden. Hiányoztak az adekvát kérdések is: érzésem szerint nem a moderátor hibájából. Egyszerűen annyira bensőséges hangulatban születtek ezek a beszélgetések (s lettek megszerkesztve, továbbírva), hogy nehéz róluk beszélni. Meg aztán nincs is sok értelme egy konkrét beszélgetésről beszélgetni. S ebben az értelemben az est derűsen halálra volt ítélve.

A szerzők nemigen írnak publicisztikát, de ez nem jelenti azt, hogy ne lenne véleményük akár a közéletről, akár a politikáról: Bartis szerint az alkotással egy olyan szerepbe kerül, hogy bizonyos helyzetekben elvárják tőle, hogy véleményt formáljon. Ennek a megszólalásnak, az agorára való kilépésnek is dokumentuma a kötet, hovatovább közéleti “coming out”, teszem hozzá. Amiről lehet – arról kell is. Amiről pedig nem lehet, mint most is láttuk, arról hallgatni kell.

Bartis Attila-Kemény István Amiről lehet című könyvének bemutatója, 2010. november 5., Budapest, Nyitott Műhely.