határérték
mielőtt még odaérnék
már ott állsz az ajtónyitásban
pedig azt mondtad nem vársz
én pedig azt hogy nem megyek
de nem veszlek még észre
nem akarlak még észrevenni
amíg tehetem várok
lábamról leválnak a léptek
aztán végül odaérek
és mind a ketten csak hallgatunk
csak némán és tehetetlenül tűrjük
ezt a kegyetlen rést
s ennek a hasábnak a szorítását
ami téged befelé szippant
engem pedig kirekeszt kitilt
suhintásnyira metszett életünkből
magatehetetlen állunk
döbbent szobormozdulatlanságban
körmünk alá szorul minden magyarázat
az elfordulás a legnehezebb
a szótlanság után
mert szűk ez a roppantul
kényelmetlen forma
amit felfeszítettünk képtelen alakunkra
tudjuk hogy nem illik ránk
nem passzol sehol
egy darabig mégis elviseljük
és csak tovább
és egyre erősebben szorít
míg végül a szögesdrót lenyelése után
kimondom amit végül mégsem
s amin azóta is gondolkodok
egy tökéletesen kiürült tér
formátlan motyogásai közt
ajtónyitásnyi válaszodra várva
félelmetesen esélytelenül
inkább legyen főzelék
és megjön.
tűrhetetlenül lassan
de végül maga alá húzza a széket.
a hideg abroszra könyököl.
behatol a gőzölgő bőrök alá.
ropog és bicsaklik a porhanyós test.
semmi ellenállás.
meg nem áll addig
amíg le nem szopogatja
a legutolsó ínakat is a csontról.
a farát és a hátát szereti.
villát kést soha nem használ.
a körmeivel marja ki
az eldugott elérhetetlen darabokat.
majd sörért nyúl.
mindig pohárból soha nem üvegből.
a bajuszára tapadt kövér habot
alaposan lenyalogatja.
érdes nyelvével
még körbejárja jó néhányszor
az átfésületlen terepet.
maradék nélkül
mindent megemészt.
rágyújt.
orrán száján
ömlik a füst és a sörszag.
még egy kicsit ül és vár.
kipiheni az egésznapos kocsmajárást.
kiszámíthatatlanul feláll.
úgy megy el mellettünk
mint egy villamos.
nyikorgó ajtónyitással
és három utasával
akik mi vagyunk.
robogunk egy soha nem látott
állomás felé.
anyu:
– tökfőzelék legyen a vacsora.
ja és szóda.
a következő állomáson
már hátha tovább maradunk.
