Első kötetről írni mindig nehéz. A kritikus nem kapcsolódhat a korábbi munkák értelmezői hagyományához, mindössze a publikációk sora szolgálhat mankóul az előzmények vizsgálatában. Ugyanakkor első kötetről írni, egy fiatal költő hangját az elsők közt szemügyre venni dicsőség. Jelen esetben Toroczkay András „debütál” Napfényvesztés című kötetével.
Az értelmezést segítendő, a Napfényvesztés szerkesztői a kötet fülén némi biográfiai adalékkal szolgáltak: „A fiatal költő első kötetének központi motívuma az 1999-es napfogyatkozás, amelynek tükrében félárvaságáról, családja, illetve gyermekkora széthullásáról vall emlékező-elégikus költeményekben.” Hogy mennyire szerencsés az efféle kommentárral gúzsba kötni az interpretációt, arról jelenleg ne szóljon a fáma, tény ugyanakkor, hogy Toroczkay versei nagyrészt a gyászmunka eredményei, tulajdonképpen terapikus jellegű szövegek, melyek közelebb visznek, vihetnek a beletörődéshez, a feldolgozás hosszadalmas pszichológiai folyamatához. Persze adódik a kérdés, vajon mennyiben érik el a céljukat.
A kötet talán legfőbb példaértéke, hogy kevéssé. Hiába a művészet, hiába a versfaragás, a hasonlatok, metaforák, vallomások, az illúzió világából történő fölébredés elkerülhetetlen és tragikus, a lesújtó realitás mindig ott bújik a sorok között: „A berögzült reflex, amíg tart, / a jelen helyett a múlt van, / terítünk neki az étkezések előtt, / és köszönünk neki, ha látjuk. / Észrevétlenül pörköltszaft dermed / a tányérra üres széke előtt, / és minden leírt te mögött ő is ott áll / mozdulatlanul.” (Anyának újra) Az édesanya halálával a lírai én elvesztette legfőbb támaszát, az elementáris hiányérzet pedig nem képes szűnni, az élet kegyetlen törvényeinek „szövedéke mindig fölfeslik valahol”. Bármily fájdalmas és megsemmisítő, a napfogyatkozás, a Napfényvesztés megtörtént, ami a Föld számára a Nap, az egy fiú számára az édesanyja. Az érzések, érzelmek és a gyász így lesz kozmikus, mindenre kiterjedő, állandóan jelenlévő, a priori.
Az élet viszont csonkán, hiátusokkal teli, általános bizonytalanságok és eltévelyedések közepette is megy tovább, a gyász pedig mindig más és más projekciókat képez a figyelem elterelésére, az identitás pedig szélsőségek óvó rejtekei mögé bújva próbál magyarázatot találni a „miért pont ő” kérdésére. Egyszer a düh („Öt év telt el. // Mostanra csak a használattól sáros / műanyagflakonok maradtak… / Oldalukon még mindig ott a Pí jel / egy-egy viharvert matricán. / A Déli temető kútjából hordjuk a vizet benne. / Hordjuk csontjaid fölé. // Az összes kuruzslót le kéne lőni. / Szó nélkül.” – PÍ.), máskor a kétségbeesés enyhíti a fájdalmat („Éjjelente egy elrontott könyvet olvasok, / ami a főhős halálával nem ér véget. / Egyik szereplője vagyok a sok közül, a fokozhatatlan csúcspont után még / téblábolni hagytak idelent.” – X.).
Bár a tematika megrázó, következtetésként levonhatjuk, hogy Toroczkay debütáló kötetének versei összességében igényes, jelentős alkotások, maga a könyv pedig kiválóan szerkesztett, így az olvasónak is valódi esztétikai tapasztalatot nyújtó olvasmány lehet. Kíváncsian várjuk, hogy a jövőben milyen hangon szólal meg a lírikus.
Toroczkay András: Napfényvesztés, Budapest, Magyar Napló, 2010.
