Sylvain Chomet a feledhetetlen Jacques Tati 1958-as forgatókönyvét rajzolta át, hogy illékony bűvészmutatványokból emeljen emlékművet a nagy nevettetőnek. Chomet – kezében finom csodaceruzájával – varázslatos filmet készített az elmúló időről, a varázstalanná váló világról és az el nem múló mágia zálogba adásáról.
Egy csokornyakkendős, lila öltönybe bújt, őszes halántékú nyakigláb úr izgatottan készülődik a színpadi függöny mögött. Zakóujjába kendőt, cilinderébe jól megtermett nyulat töm. Mestersége sejthető. A fellépés előtti utolsó pillanatban gyakorlott, teátrális mozdulatokkal cigarettára gyújt. A tűz az előadói vágyat, a fény a színpadi megvilágítást előlegezi. A nézőtéren teltház és extázis, ugyanis a pódiumon egy csillogó beatzenekar játszik. A dal véget ér. A függöny csak félig gördül le, mire az illuzionista fogja a cókmókját és elindul a rivaldafénybe, ám a nézőtéri sikolyok a zenekart követelik. A jólfésült bájgúnárok újra a húrok közé csapnak, a mágus sarkon fordul. Még két bónusz nóta, a publikum őrjöng, viszont amint az utolsó taktus elhangzik, a zenekarral együtt távozik. A bűvész szinte üres nézőtérnek varázsol – mivel nem kérnek már a trükkökből, úgy dönt, hogy útra kel, hátha van még a világnak olyan szeglete, ahol elkél az illúzió.
Bűvészkedik skót kiskocsmában és viking ünnepélyen is, de mindhiába, nincs már, akit lenyűgözne a varázs. Kivéve egy kislányt, aki úgy hiszi, a szemfényvesztés valóság: hónak gondolja a paplantollat, varázslással lecserélhetőnek viseltes ruhatárát, úgy véli, a mutatványos két fényszóró között is át tud kelni. Ám csakhamar világossá válik, hogy vesződséges fenntartani az illúziót. Az álvarázslat bizony költséges dolog, különösen, ha az igazira nincs már kereslet. A modern világ elleni hiábavaló küzdelem a sorsa az utazó mutatványosoknak, akik közül a hasbeszélő a végén még a bábját is zálogba adja. Röviden így foglalható össze Sylvain Chomet Az illuzionista című filmje, melyet az Anilogue Nemzetközi Animációs Filmfesztivál hozott el nekünk Budapestre.
Akik látták Chomet Belleville randevú című egész estés animációs filmjét, azok jól tudják, hogy a francia rajzoló precízen karikírozott, gesztusokban, mozdulatokban gazdag hősöket alkot. Színpadias, varázslatos, szinte néma világot hoz létre. És itt találkozik Jacques Tati világával. Tatinak nemcsak a forgatókönyvét – idestova ötven esztendeje készült el –, de Hulot úr névre keresztelt karakterét is kölcsön veszi. Sőt, egy alkalommal mintázójával/önmagával is találkozik a meglepett főhős-figura. A Cameo (beszélő név) nevű filmszínházban éppen Tati A nagybácsim című filmjét vetítik. Film a filmben, tér a térben, karakter a karakterrel szemközt.
A varázslatos road-movie nemcsak a térrel, hanem az idővel is játszik. Elsőnek itt van a tény, hogy Tati 1958-as filmötlete a saját jelenében játszódik, míg a 2010-ben Chomet által elkészített verzióban az ötvenes évek világa óhatatlanul is ódonnak, nosztalgikusnak hat. Ám az animáció egyszerre teszi idézőjelbe ezt a nosztalgiát és mutatja élesen a megidézett kor kontúrjait és annak fő konfliktusát: az idők változását és az új illúziók megjelenésének, a régi illuzionisták feleslegessé válásának kortünetét. Azzal, hogy a színpadra megérkezett a hang és az intenzitás – mégpedig a beatzenekarok képében –, már kevésbé voltak csalogatóak a feszült csendben zajló bűvészmutatványok. A beszédfoszlányszerű hanghasználat arra is reflektál, hogy a filmbe is megérkezett a hang.
Chomet filmje néma vallomás, egy Tati stílusában a modern világ fülébe súgott ártatlan kérdés: kell-e még a varázs? A kemény, sőt tragikus üzenet, hogy „mágusok nem léteznek” a Magritte által festett „ez nem egy pipa”-krédót juttatja eszembe. A látszólagos lemondás mögött felderengő határozott hitvallás ugyanis szebben idézi meg, finomabban hiteti el a csodát, mint a harsány szemfényvesztés.
Az illuzionista (L’illusionniste), 2010. Rendezte: Sylvain Chomet, forgatókönyvet írta: Sylvain Chomet és Jacques Tati, Pathé.
