Emlékek hálójával átszőtt közegként tárul fel Halmosi Sándor Gileád című kötete, melyben egyfelől az irodalom emlékezetbe vésett lenyomatai elevenítődnek meg, másfelől pedig a személyes lét intim, bensőséges tapasztalatai. S e burjánzó szálak között van valami kifejthetetlen, megragadhatatlan világ, mely magába vonja a tekintetet.
„Lopják a népek a csendsubát.
Mindhiába.
Újrakötöd.
Újraköltöm.”
Ez a négy sorba fűzött költemény cím nélkül szerepel a kötet utolsó harmadában. E tömör, sűrített tartalmú szöveg a gyűjtemény mottójaként is értelmezhető. Az olvasás (maga a Halmosi-könyv is) tolvajlás és adás dinamikus kölcsönhatásából bontakozik ki. A kötetben irodalmi hagyományok szövedékei sejlenek fel és íródnak újjá. Halmosi költészetében az írás aktusának része a csend is: az áradó, magukkal ragadó sorokat megakasztva a hétköznapok egyszerű, lényegtelennek tűnő eseményei mögül tárul fel a kulturális, művészeti tradíciók sokszínű szféráját játékba hozó versvilág.
Halmosi Sándor hatodik, Gileád című verseskötete 2009-ben jelent meg. Gyimesi Lászlónak a borító hátoldalán olvasható összefoglalója útmutatóként tűnik elő: „Ezek a költemények – félreértés ne essék – nem szavalásra, nem plakátokra születtek. Esti meditációk, önbizalom-erősítő, meghitt beszélgetések vagy halk, közös felolvasások illenek hozzájuk”. Mintha egy kiváló évjáratú borhoz választanánk megfelelő étket, alkalmat. A választás viszont egyszersmind kategorizálás, amellyel akaratlanul is leegyszerűsítjük a lehetséges olvasatokat. A fent idézett költemény sűrítettsége és jelentéseinek sokrétűsége tágabb értelmezői közeget igényel.
A Halmosi-kötet alcíme, a fenntartható csodákról már önmagában is felmutatja azt a kettősséget, amely az egész szövegvilágon végigvonul. Egyrészt a kötet pretextusa a befogadást is meghatározó tanítói és prófétai célzatossággal telítődik, melyet a kritika Halmosi lírájának egyik alapmotívumaként tart számon. A költeményekben feltűnő allúziók a világ- és a hazai irodalomból egyaránt merítenek (reneszánsz irodalma, Vörösmarty lírája, Babits, Kassák, József Attila, Radnóti, Tandori költészete). Az általuk megszólított szöveghagyományok példázatokként, stabil viszonyítási pontként lépnek elő.
Az alcím emellett egy másik jelentésárnyalattal is bír, amennyiben a fenntarthatóság szemantikai tartalma felől közelítünk. A megtartás sugallata mögül a csodák, a szépség átörökítése rajzolódik ki egyfajta folyamatosságot követelve meg, vagyis a tradíciók folytonos jelenlétét, újraélését vonja maga után. Mindazonáltal a csodák egyszeriek, pillanatnyiak. A cél tehát a jelenné tétel, az állandó megőrzés, mely szemben áll a csodák egyszeri és megismételhetetlen voltával. A cím is felmutatja a jelzett komplexitást. A Gileád egyrészt vonatkozik a hegyre, mint hétköznapi konnotációkat hordozó földrajzi fogalomra. A kötetcím azonban héber személynévi eredetére is utalhat, jelentése: örök, mennyei öröm. Vigaszt és örömöt adó: a név, amely azonosít, identifikál, ugyanakkor általános tartalmakat kapcsol össze. Ezen a ponton a cím oltalmat, védelmet jelentő egyetemes sugallattá, tanítássá válik.
A jelentésbeli pluralitás átszövi a teljes kötetet: hol különféle közmondások, szólások, költeményekből vett allúziók mutatkoznak meg, hol a hétköznapi lét mindennapos történései uralják a szövegvilágot. A gyűjtemény: háló- vagy szövetszerűen formálódik eltérő kulturális momentumokból, nyelvekből, melyek előbb szerteágaznak, majd újra és újra összefonódnak, hogy az egység illúzióját megteremtsék. A szövegek változó tér-idő koordináták között áramlanak; olyan hermetikusan zárt világot hoznak létre, amelyből nincs kijárat, s amely örök: „csak átalakul, / csak elolvad” (A csodát kimerítettük hát). A versek ebben az állandó közegben ugyanúgy végtelennyi hálót fonnak, mellyel az életet képezik le: „még ha nem is lesz már száj / és rés sem lesz több a létezésen” (Kissé zavartan). Az idézett részletben mintha egy átláthatatlan, átjárhatatlan burok képződne meg, mely megközelíthetetlen és megszólíthatatlan.
A Halmosi-kötetnek a különböző eredetű (szöveg)világok beemelése mellett éppen a némaság, a csend képezi a legfőbb sajátosságát. Az egyes alkotásokban megjelenő alakok: a lírai én és a „te” is részese mind a beszédnek, az írásnak, mind a hallgatásnak: az egyetlen hangbeli eltérést mutató szavak, a kötés és a költés (a kritika elején szereplő versben) jelentései összefonódnak, felerősítik egymást, együttesen ábrázolják az anyagiságban megtapasztalható szövetet mint szöveget, s a megragadhatatlan csendet. A testi és a lelki, misztikus dimenzió szétválaszthatatlan egységet alkot, ami a versek egyik fő motívumát mutatja föl: „test gyengédsége által. / Ahogy a lélek szövete” (Hozzuk magunkkal). A test megmutatkozik, s közben elfedi a lényeget, a bensőt, de egyben mégis magán visel valamit belőle. A Gyimesi László által is kiemelt meghitt, intim hangulat lengi körbe az idézett részletet és a kötet szövegeit egyaránt, mindez a felvázolt kettős, bonyolult értelmi viszonyokat úgy képes megtartani, hogy közben mégis valamiféle bizalmat, reményt nyújt a befogadás számára.
A Gileádban szerteágazó világok mint emlékközegek kapnak teret (ahogy a Márai, Marburg, Csend, Levendula című versben olvasható). Hagyományok elevenülnek meg a köznapi lét testei és a misztikus egység végtelennyi szövedékében. Egy hegy, ahonnan háromszázhatvan fokban végigvezet a tekintet; egy hely, amely bejárható, s amely egy örök, befoghatatlan világ felé mutat: Gileád.
Halmosi Sándor: Gileád, Noran Kiadó 2004 Kft., Bp., 2009.
