Aki egy kicsit is járatos a brit vászonmester londoni alvilágot bemutató harcjeleneteiről ismert munkásságában, méltán remélhette, hogy az újdonsült Holmes karakter nyomozói tevékenysége nem csupán a komótos, deduktív módszerű következtetések és a gőgös intellektus színterére fog korlátozódni. A film nem is okozott csalódást.
A forgatókönyv alapötlete szerint a húszas évei végén járó Sherlockot (Robert Downey Jr.) szándékozták bemutatni, a túlontúl bohém, kiszámíthatatlan karaktert, az idősebb Holmes precíz komorsága és érzelemmentes intellektusa nélkül. Ritchie szerint a korábbi feldolgozásokban a filmvásznon a nyomozóból egy homogén, túlontúl sikkes, töményen gőgös alak lett. Az idők folyamán a detektív a hideg úriember mintaképévé vált, ezt a márványarcot próbálja meg eltüntetni a figuráról a legújabb adaptáció.
Guy Ritchie újraértelmezi a doyle-i karaktert. A regények és novellák egyes szálait tovább bonyolítja, míg másokat a feledés homályába terel. Nyomozónkat tévedőképes, érzelmei által vezérelt karakterként, dinamikusabb oldaláról pedig mint kiváló közelharcost mutatja be. Az irodalmi szövegekben Holmes csupán akkor folyamodik erőszakhoz, mikor a konfliktus feloldására már nem kínálkozik más lehetőség, ám a filmvásznon a karakter igencsak kedvét leli a boksz örömében: tanúi lehetünk annak, hogy Sherlock fizetség fejében is vonakodás nélkül „felveszi a kesztyűt”. A rendező nyomozónkat harcművészként ábrázolja, aki remekül bánik a karddal, ráadásul mesteri fokon űzi a baricu küzdősportját is. Ritchie megformálásában Holmes bőbeszédű, sokkal közlékenyebb, mint Doyle karaktere. A vetítővásznon valamelyest beavatja a mozinézőt az okfejtés mechanizmusába, nem pusztán a végső felvonásban fejti le a leplet az addigi talányok racionális magyarázatairól.
Ám nem csupán Sherlock karaktere kap merőben más színezetet, hanem Watson (Jude Law) is jelentősen átalakul. Az afgán háborúból hazatérő harcedzett férfi dominánsabb, dinamikusabb szerepben tetszeleg. Kilép Holmes árnyékából, a frontvonalba kerül, és nyomozónkkal egyenrangú státuszt tölt be. Watson Holmes iránti mérhetetlen alázata és megbecsülése jelentősen megfakul a vetítővásznon, kettőjük viszonya sokkal kiélezettebb, verbális pofonokkal tarkított gyermeki civódás szituációját idézi számtalan esetben. A novellákban a Sherlockkal oly jámbor Watson a filmvásznon nem átallja még egy jobbegyenessel sem megkínálni barátját, holott egy ilyen lépés igen távol állna Sir Arthur orvosától. A szerepek felcserélődnek, a doyle-i világban oly szigorúan racionális, kifogástalan megjelenésű Holmes a filmvásznon szertelen, kiszámíthatatlan alakot ölt. Az irodalom világában élő Sherlock nem ugrál ki ablakokon és nem kényszerít egyenként begyűjtött legyeket atonális hangzatokkal koncentrikus körökben repdesni egy vegyészeti lombikban. Helyette barátja veszi át a józan ész keretei között mozgó, visszafogott, szűkszavú karakter szerepét. Ő lesz a felvigyázó a zabolátlan „gyermek” felett.
A doyle-i szikár intellektus jelentős érzelmi szállal bővül a legújabb filmadaptációban. Ritchie remekül ismeri fel, hogy egy hollywoodi akciófilm akkor igazán eladható, ha van benne romantikus szerelmi szál is. Visszatér a színre Irene Adler, az egyetlen nő, aki képes volt megdobogtatni Holmes hűvösen racionális szívét, és túljárni briliáns elméje cselszövésein. Adler kisasszony karakterével Doyle művei közül elsőként a Botrány Csehországban című novellában ismerkedhetünk meg, és bár kizárólag ebben a műben szerepel személye, alakjára többször van utalás a későbbi elbeszélésekben is. Sir Arthur szavaival élve: „Ő volt számára az örök asszony. Mindig csak így emlegette: a Nő.”
Kettőjük viszonya azonban korántsem volt oly érzelmes, mint ahogy Guy Ritchie bemutatja. A filmmel ellentétben Doyle egy szóval sem említi azt a lehetőséget, miszerint Irene és Sherlock között mély érzelmi kapcsolat alakult volna ki. Adler kisasszony nyomozónkat bár becsüli, gyengéd érzelmeket nem táplál iránta. Sherlock az, akit elkápráztat „a Nő” intellektusa. Doyle műveiben Adlert nem mint alávaló gaztevőt mutatja be, annál nagyobb meglepetés, hogy a filmkockákon Irene igazi szélhámos: lop, csal, hazudik. Sebezhetővé teszi Sherlockot, logikáját beárnyékolva az érzelmei által vezérelt személyt teremt belőle, ezért is remek figura Ritchie sakktábláján, mivel nyomozónkat merőben más oldaláról ismerteti meg. A főszereplő megtéveszthetővé válik, Irene kétszer is túljár az eszén.
Magas, szikár alak. Lassú, precízen kimért gesztusok. Feszes elegancia. Vadászkalap, füstölgő pipa, kézben nagyító. Hideg, elemző tekintet. 2010. január 7-ig csupán ez a mozgóképes megjelenítés élt erőteljesen a magyar mozinézők emlékeiben Doyle nyomozóját illetően. Ám Guy Ritchie közreműködésével egy merőben eltérő figura született meg a vásznon. A filmvilág színe elé tárult a XXI. század viktoriánus kosztümbe bújtatott dinamikus, briliáns elméjű, bohém, hányaveti brit akcióhős: Holmes, Sherlock Holmes, aki valószínűleg az egy éven belül várható második részben is okoz majd meglepetéseket.
Sherlock Holmes (Sherlock Holmes), 2009. Rendezte: Guy Ritchie, forgatókönyvet írta: Michael Robert Johnson, Anthony Peckham és Simon Kinberg, Warner Bros. Pictures
