Nyomja meg az Enter billentyűt a kereséshez!

„Hány embered van?! Csak az anyád!”

A feláldozhatók (The Expendables)

"all-star csapat"Pontosan az, amit várhattunk. Ezzel a lakonikus tételmondattal tudnám leginkább jellemezni a filmet. Minden benne van, amire csak előzetesen számíthattunk, sőt, mindenből még több is egy kicsivel.


Mindez leginkább azzal magyarázható, hogy itt valóban a műfaj esszenciáját kívánták megfogalmazni, a zsáner „best of”-ját összehozva a szereplőgárdában, jelen írásban erre koncentrálok, kissé más megvilágításba helyezve a filmet, mint például Puskás Csaba korábban a Kulter.hu-n már megjelent írásában. E törekvésnek megfelelően van itt lövöldözésektől és hatalmas robbanásoktól kezdve kőkemény bunyókon keresztül autós üldözésig minden, mi egy akciófilm-rajongó szemének és fülének kellemes. Ezek az akciók természetesen teljesen képtelenek, ahogy kell, hiszen a zsáner szellemiségéhez tökéletesen illik a megannyi irreális túlzás. A forgatókönyv tulajdonképpen csak jelzésértékű, és inkább arra ügyel, hogy a sztárok mind lehetőséget kapjanak a maguk frappáns, végtelenül laza, egysoros beszólásaikra és emlékezetes momentumaikra, ez azonban egyáltalán nem zavaró. A színészek hozzák a megszokott limitált, ám e tipikus macsó karakterek megformálásához tökéletesen elegendő eszközkészletüket. A gonoszak nagyon gonoszak, a jófiúk kissé „árnyaltabb” karakterek, akik bár kétes erkölcsű antihősök, a szívük mélyén mégis jó srácok, ahogy ez be is bizonyosodik a fináléban, ahol vállt vállnak vetve küzdenek a szegény, védtelen lány megmentéséért.

egy tucat hulla és alig izzadt meg

A film valóban eltér a 80-as évek klasszikusaitól abban a tekintetben, hogy itt nem „egyszemélyes hadsereg” áll a középpontban, aminek egyik oka nyilvánvalóan a sztárok mennyisége. Ezen kívül ebben az is közrejátszik, hogy A feláldozhatók a műfaj egy sajátos típusának, az ún. „men on a mission flick”-nek a képviselője, amikor is a cselekmény egy csapat küldetése köré összpontosul. Főleg a 60-as, 70-es években készült, jellegzetesen II. világháborús környezetben játszódó akciófilmek idején volt népszerű ez a fajta narratív váz, gondoljunk csak itt olyan klasszikusokra, mint A piszkos tizenkettő, a Kémek a Sasfészekben vagy a Kelly hősei, de Tarantino legutóbbi Becstelen brigantykja is a „küldetésfilmek” sajátos, posztmodern olvasata bizonyos szempontból. Stallone kiválasztotta tehát a formát, amely eleve adta magát, és szépen elhelyezte benne az „all-star csapatot”.

történelmi jelenet
Gyakorlatilag az egyetlen negatívumot az akciójelenetekkel kapcsolatban tudnám megfogalmazni, ugyanis a vágás olykor annyira gyors, hogy a shaky cam-mel (vagyis szabad fordításban: a „rángatózó” kamerakezelési technikával) kombinálva helyenként úgy éreztem, hogy nehezen követhetők ezek a szekvenciák, és – első megtekintésre legalábbis – túl tömények. Mindenképpen dinamikusabbak lettek ezáltal a jelenetek, de néhol már-már túlságosan is azok. Ezzel némiképp szakítottak a 80-as évek hagyományos operatőri technikáival, talán egy kicsit felesleges korszerűsítés is ez, főleg annak fényében, hogy egy régi vágású akciófilm volt a cél. A shaky cam használata a Bourne-filmek óta gyakorlatilag trend lett az újabb kori akciófilmekben, és bár elismerem, működik egy realisztikusabb hatásra törekvő alkotásban – mint például éppen Stallone John Rambojában is –, ám úgy gondolom, nem feltétlenül kellene szinte kivétel nélkül a műfaj összes mai gyerekében ezt a megoldást erőltetni.

Stallone még mindig kőkemény
A film legjobban várt pillanata mindenképpen Arnold Schwarzenegger és Bruce Willis cameója. Ez a jelenet, tetszik vagy nem, filmtörténelmi jelentőségű. A 80-as évek akciófilmjeinek három „tenorját” együtt látni a vásznon igazi élmény, a maga módján hasonló fontosságú pillanat, mint Al Pacino és Robert De Niro találkozása a Szemtől szembenben. Kicsit ugyan sajnálom, hogy Bruce Willis-szel kapcsolatos utalás nem történik ebben a rövidke jelenetben, míg Stallone és a kormányzó úr is kap egy-egy önironikus és csipkelődő megjegyzést („Elnök akar lenni.”), de üsse kő, örvendetes, hogy egyáltalán létrejött ez a nagy találkozás, amit mindenképpen érdemes moziban látnunk.

Mickey Rourke, színész

Egy komolyabb színészi teljesítmény azonban érdemes a kiemelésre. Mickey Rourke, a film erkölcsi fordulópontjaként értelmezhető monológjára gondolok itt, szerencsésebb ugyanis „anekdota” helyett ekképp nevezni azt. Bár szintén a zsáner jellegzetességeihez igazodva, alapvetően rendkívül hatásvadász ez a jelenet, és ezzel tisztában is vagyunk, ám még ezzel együtt is képes rá, hogy megindítson. Rourke tulajdonképpen ugyanabból az alapanyagból épít várat a szemünk láttára, amiből a többiek is dolgoznak, ebből látszik, milyen nagy formátumú színész is ő valójában. Egyike azoknak, akikre leginkább igaz a szólás aprópénzről és tehetségről, ezért is tartottam örvendetesnek, hogy A pankrátorral kapott egy második esélyt. Itt és most fenntartások nélkül elhisszük minden egyes szavát, átérezzük fásultságát, vívódását – ha eredeti nyelven nézzük a filmet. Rourke ugyanis bántóan jellegtelen, szimpla „keményfiú” hangot kapott a szinkronban, s így a jelenet hatása nagymértékben gyengült. Érdemes megfigyelni eredeti nyelven, hogyan váltakoznak hangszínei fel-feltörő érzelmeit tükrözve: ég és föld a különbség. A magyar szinkron ettől eltekintve korrektül sikerült. Jóleső nosztalgiával idézte számomra a 80-as évek videó-korszakát. Előzetesen lehetett hallani arról, hogy esetleg nem Gáti Oszkár lesz Stallone magyar hangja, azonban szerencsére alaptalannak bizonyultak ezek a híresztelések, így minden szereplő a megszokott szinkronhangján szólal meg.

Minden sablon a helyén van tehát, tudjuk is, hogy sablonokkal van dolgunk, de pont emiatt működik a film, Stallone jó formában folytatta a Rocky Balboával megkezdett retró sorozatát. Egyértelműen egy macsó marhaság, annak viszont remek: leköt, szórakoztat, és erre a másfél órára újból szégyenkezés nélkül Rambová válhatunk, mint legutóbb 14-15 éves korunkban a videó előtt. Jó mulatság, férfimunka volt, a folytatásba pedig követeljük Van Damme-ot és Seagalt is!

A feláldozhatók (The Expendables), 2010. Rendezte: Sylvester Stallone, forgatókönyvet írta: Dave Callaham és Sylvester Stallone, Millennium Films.

Hozzászólások

  1. igaz is. 🙂
    Frankó írás, csak a Bourne féle kamerarángatós dologhoz tudnék hozzá szólni, ezt szerintem pont hogy eltalálták. Nekem is herótom van már ettől az eljárástól, de Stallone épp hogy visszafogottan csinálta szerintem. Rángatózik néha, de közel sem annyira, és a gyorsabb vágások sem átláthatatlanak. Legalábbis én így érzem. Vigyázat, önreklám, posztoltam én si a filmről, erre: http://hookum.blogspot.com/2010/10/expendables-felaldozhatok-2010.html

A hozzászólások le lettek zárva.