„Hány embered van?! Csak az anyád!”

Pontosan az, amit várhattunk. Ezzel a lakonikus tételmondattal tudnám leginkább jellemezni a filmet. Minden benne van, amire csak előzetesen számíthattunk, sőt, mindenből még több is egy kicsivel.

Mindez leginkább azzal magyarázható, hogy itt valóban a műfaj esszenciáját kívánták megfogalmazni, a zsáner „best of”-ját összehozva a szereplőgárdában, jelen írásban erre koncentrálok, kissé más megvilágításba helyezve a filmet, mint például Puskás Csaba korábban a Kulter.hu-n már megjelent írásában. E törekvésnek megfelelően van itt lövöldözésektől és hatalmas robbanásoktól kezdve kőkemény bunyókon keresztül autós üldözésig minden, mi egy akciófilm-rajongó szemének és fülének kellemes. Ezek az akciók természetesen teljesen képtelenek, ahogy kell, hiszen a zsáner szellemiségéhez tökéletesen illik a megannyi irreális túlzás. A forgatókönyv tulajdonképpen csak jelzésértékű, és inkább arra ügyel, hogy a sztárok mind lehetőséget kapjanak a maguk frappáns, végtelenül laza, egysoros beszólásaikra és emlékezetes momentumaikra, ez azonban egyáltalán nem zavaró. A színészek hozzák a megszokott limitált, ám e tipikus macsó karakterek megformálásához tökéletesen elegendő eszközkészletüket. A gonoszak nagyon gonoszak, a jófiúk kissé „árnyaltabb” karakterek, akik bár kétes erkölcsű antihősök, a szívük mélyén mégis jó srácok, ahogy ez be is bizonyosodik a fináléban, ahol vállt vállnak vetve küzdenek a szegény, védtelen lány megmentéséért.

A film valóban eltér a 80-as évek klasszikusaitól abban a tekintetben, hogy itt nem „egyszemélyes hadsereg” áll a középpontban, aminek egyik oka nyilvánvalóan a sztárok mennyisége. Ezen kívül ebben az is közrejátszik, hogy A feláldozhatók a műfaj egy sajátos típusának, az ún. „men on a mission flick”-nek a képviselője, amikor is a cselekmény egy csapat küldetése köré összpontosul. Főleg a 60-as, 70-es években készült, jellegzetesen II. világháborús környezetben játszódó akciófilmek idején volt népszerű ez a fajta narratív váz, gondoljunk csak itt olyan klasszikusokra, mint A piszkos tizenkettő, a Kémek a Sasfészekben vagy a Kelly hősei, de Tarantino legutóbbi Becstelen brigantykja is a „küldetésfilmek” sajátos, posztmodern olvasata bizonyos szempontból. Stallone kiválasztotta tehát a formát, amely eleve adta magát, és szépen elhelyezte benne az „all-star csapatot”.

Gyakorlatilag az egyetlen negatívumot az akciójelenetekkel kapcsolatban tudnám megfogalmazni, ugyanis a vágás olykor annyira gyors, hogy a shaky cam-mel (vagyis szabad fordításban: a „rángatózó” kamerakezelési technikával) kombinálva helyenként úgy éreztem, hogy nehezen követhetők ezek a szekvenciák, és – első megtekintésre legalábbis – túl tömények. Mindenképpen dinamikusabbak lettek ezáltal a jelenetek, de néhol már-már túlságosan is azok. Ezzel némiképp szakítottak a 80-as évek hagyományos operatőri technikáival, talán egy kicsit felesleges korszerűsítés is ez, főleg annak fényében, hogy egy régi vágású akciófilm volt a cél. A shaky cam használata a Bourne-filmek óta gyakorlatilag trend lett az újabb kori akciófilmekben, és bár elismerem, működik egy realisztikusabb hatásra törekvő alkotásban – mint például éppen Stallone John Rambojában is –, ám úgy gondolom, nem feltétlenül kellene szinte kivétel nélkül a műfaj összes mai gyerekében ezt a megoldást erőltetni.

A film legjobban várt pillanata mindenképpen Arnold Schwarzenegger és Bruce Willis cameója. Ez a jelenet, tetszik vagy nem, filmtörténelmi jelentőségű. A 80-as évek akciófilmjeinek három „tenorját” együtt látni a vásznon igazi élmény, a maga módján hasonló fontosságú pillanat, mint Al Pacino és Robert De Niro találkozása a Szemtől szembenben. Kicsit ugyan sajnálom, hogy Bruce Willis-szel kapcsolatos utalás nem történik ebben a rövidke jelenetben, míg Stallone és a kormányzó úr is kap egy-egy önironikus és csipkelődő megjegyzést („Elnök akar lenni.”), de üsse kő, örvendetes, hogy egyáltalán létrejött ez a nagy találkozás, amit mindenképpen érdemes moziban látnunk.

Egy komolyabb színészi teljesítmény azonban érdemes a kiemelésre. Mickey Rourke, a film erkölcsi fordulópontjaként értelmezhető monológjára gondolok itt, szerencsésebb ugyanis „anekdota” helyett ekképp nevezni azt. Bár szintén a zsáner jellegzetességeihez igazodva, alapvetően rendkívül hatásvadász ez a jelenet, és ezzel tisztában is vagyunk, ám még ezzel együtt is képes rá, hogy megindítson. Rourke tulajdonképpen ugyanabból az alapanyagból épít várat a szemünk láttára, amiből a többiek is dolgoznak, ebből látszik, milyen nagy formátumú színész is ő valójában. Egyike azoknak, akikre leginkább igaz a szólás aprópénzről és tehetségről, ezért is tartottam örvendetesnek, hogy A pankrátorral kapott egy második esélyt. Itt és most fenntartások nélkül elhisszük minden egyes szavát, átérezzük fásultságát, vívódását – ha eredeti nyelven nézzük a filmet. Rourke ugyanis bántóan jellegtelen, szimpla „keményfiú” hangot kapott a szinkronban, s így a jelenet hatása nagymértékben gyengült. Érdemes megfigyelni eredeti nyelven, hogyan váltakoznak hangszínei fel-feltörő érzelmeit tükrözve: ég és föld a különbség. A magyar szinkron ettől eltekintve korrektül sikerült. Jóleső nosztalgiával idézte számomra a 80-as évek videó-korszakát. Előzetesen lehetett hallani arról, hogy esetleg nem Gáti Oszkár lesz Stallone magyar hangja, azonban szerencsére alaptalannak bizonyultak ezek a híresztelések, így minden szereplő a megszokott szinkronhangján szólal meg.

Minden sablon a helyén van tehát, tudjuk is, hogy sablonokkal van dolgunk, de pont emiatt működik a film, Stallone jó formában folytatta a Rocky Balboával megkezdett retró sorozatát. Egyértelműen egy macsó marhaság, annak viszont remek: leköt, szórakoztat, és erre a másfél órára újból szégyenkezés nélkül Rambová válhatunk, mint legutóbb 14-15 éves korunkban a videó előtt. Jó mulatság, férfimunka volt, a folytatásba pedig követeljük Van Damme-ot és Seagalt is!

A feláldozhatók (The Expendables), 2010. Rendezte: Sylvester Stallone, forgatókönyvet írta: Dave Callaham és Sylvester Stallone, Millennium Films.