Fura film A közösségi háló, nehezen tud napirendre térni felette az ember. Az a fajta alkotás, amely nem magyarázatokat ad a nézőnek, hanem inkább kérdéseket ébreszt benne. David Fincher szépen adagolja az információkat, végig fenntartja a várakozást, de a titok feltárását megtagadja.
A cím számomra rejtély. Azt sugallja, hogy a film a Facebook-ról szól, holott maga a közösségi oldal, illetve az általa kiváltott hatás egyáltalán nem témája. E tekintetben még a bemutató is becsapós. Egy bírósági tárgyalást követhetünk nyomon a közösségi oldal szerzői jogairól, amelynek során a tanúvallomásokból kiderül, hogyan alkotta meg az egyetemista Mark Zuckerberg (Jesse Eisenberg) a Facebook-ot, és mit tett meg azért, hogy a honlap felhasználóinak köre az egész világra kiterjedjen. A hangsúly a folyamaton van, nem a végkifejleten, hiszen a történet kifutása már az elejétől ismerős számunkra: a főszereplőnek végül sikerül elérnie, amit szeretne, de közben szembekerül egyetlen barátjával (Andrew Garfield).
Ahogy a Zodiákusban csak annyit tudtunk meg, amennyit a nyomozást folytató rendőrök, A közösségi hálóban is a történtek mindössze azon részleteit ismerjük meg, amiket a bíróság. Mintha esküdtként ott ülnénk mi is a tárgyalóteremben a szereplőkkel együtt. A beállítások is ráerősítenek erre az érzésre: a kamera sokszor az asztalon van, s szemből, egész közelről láthatjuk a főszereplőt, az ügyvédet, esküdteket, bírókat és tanúkat. A történteket a vallomásokból rekonstruálni tudjuk, de a szereplők jellemét és motivációit illetően csak sejtéseink lehetnek. A színészek mindegyike visszafogottan alakít, nem játsszák túl a szerepüket, s így még kevésbé akar az ember bármelyik karakterrel is azonosulni.
A főszereplő eleinte egy szerencsétlen kocka egyetemistának tűnik (erősen emlékeztet még kinézetében is a Kick/Ass Dave-jére). Sajnálatot ébreszt, mert a barátnője otthagyja, aztán kivívja elismerésünket azzal, hogy hirtelenjében ír egy programot és betör a Harvard szerverére, s megmosolyogjuk a vallatóinak adott hetyke válaszait. Aztán idővel kiderül, hogy ez az elesettnek tűnt, szimpatikus srác, aki olyan frappánsan tud beszélni, gyakorlatilag mindenkit megvezetett, hogy nagy művét létrehozza. Nincs kimondva nyíltan, hogy pontosan mi volt az indíték arra, hogy ellopja az őt megbízó Winklevoss-testvérek (Armie Hammer egyedül játssza őket) ötletét, s az sem, hogy mennyiben befolyásolta őt a Napstert megalkotó Sean Parker (Justin Timberlake) abban, hogy kitúrja a vállalkozásból legjobb barátját. Nem értjük, miért henceg a bíróságon azzal, hogy ping-pong klubot tudna csinálni egy elit egyetemi klubból, hiszen a legelején még nem is nagyon akart a pénzzel foglalkozni. Nem ismerjük meg eléggé Markot ahhoz, hogy meg tudjuk magyarázni a viselkedését, vagy hogy változást véljünk felfedezni a jellemében. Nem tűnik elégségesnek az a magyarázat, hogy irigy volt, amiért nem lehetett a Harvard exkluzív társaságának tagja. De azt is csak találgathatjuk, hogy barátja, Eduardo valóban segíteni akart-e neki, vagy csak az üzlet érdekelte.
A film nagyon hitelesen és tárgyilagosan igyekszik visszaadni a történéseket (a tárgyalótermi szituáció is lényegében hitelesítő funkciót lát el). Az elmesélt történeteket realisztikusan mutatják be – esetenként például a véletlenek alakítják a cselekményt, s vannak a sztori szempontjából felesleges jelenetek, például a Winklevoss-fivérek kenuversenye. Összességében nagyon életszerű az egész. Ahogy a valóságban, végül itt sem kapunk tanulságot – azt nekünk kell megfogalmazni. A szereplők jellemzésének hiányával, illetve az ítélethozatal mellőzésével talán az volt Fincher célja, hogy ne akarjuk meg- vagy elítélni a szereplőket. Egyszerűen el kell fogadnunk, hogy az emberek viselkedését nem mindig lehet megmagyarázni – persze a cselekedeteik helyességén és következetességén jó, ha elgondolkodunk.
Social network – A közösségi háló (The Social Network), 2010. Rendezte: David Fincher, forgatókönyvet írta: Aaron Sorkin, Columbia Pictures
