A szöveg imádott térideje

Képversekbe kódolt mágia? Ez lenne a Textolátria? A címlapon látható vizuális költemény, vagy még inkább Petőcz András hátlapon olvasható kör alakúra tördelt ajánlója ilyesmit sejtet, valójában azonban Kele Fodor Ákos „szövegimádata” ettől sokkal szerteágazóbb formában ölt verstestet.

A címlapon látható mandalaszerű vizuális költemény megidézi, ám egyben meg is haladja a demisztifikált Óraköltemények hangulatát. Ezen a címen volt látható ugyanis Papp Tibor retrospektív tárlata 2010. február 26-tól a budapesti A22 Galériában. Az ott kiállított munkák egy részével rokonítható a Serfőző Péter segítségével megvalósított címlapkép, és az első ciklust indító, két értelmi egységből – ha úgy tetszik képstrófából – álló Csók-kerék is. De tévedés lenne hagyományos értelemben vett képversekként értelmeznünk ezeket a munkákat, mint azt eddig többen is tették, mert itt nem egyszerűen a jelek elrendezése teremti meg a képszerűséget, hanem azok egyéb látványelemekkel való kiegészülése, ezért használjuk inkább a vizuális költemény megnevezést.

Kele Fodor említett munkái persze nem is valamiféle neoavantgárdos spontaneitásra, sokkal inkább az elrejtés és a rámutatás aktusára építenek, strukturált egységként pedig a metafizikai rend sejtelmével párosulnak. Felmerülhet azonban a kérdés, mennyire szerencsés a Csók-kerékről nagyobb erőfeszítés nélkül egyébként is leolvasható szövegeket a lap alján lineárisan megjeleníteni. Talán az legitimálhatja ezt a szerkesztői döntést, hogy a képileg darabokra tördelt hexameter és pentameter lüktetése így válik tisztán érzékelhetővé: „Egy csók kell csak a nőnek, mert csak a csók örök élet.”; „Hogy ha kegyes vagy, a hölgy vágyakozik, s te hagyod.”

Ez a két összekapcsolt sor egyrészt előre utal a következő szövegekben jelentkező mintázatokra, másrészt a csók motívumához több ízben társuló halál(utániság) lehetséges értelmezését adja („csak a csók örök élet”). Az Egy halálom éjszakájában a megcsalás képzete az én fennmaradását fenyegető tényezőként lép fel („meghalok egy nő okán”). A címmel megy szembe a versbeszélő visszatekintő narrációjának megvalósulása, amely eleve sejteti, hogy a halál nem következhet be számára. Az én fenntarthatóságát egy másiknak a lebontása teremti meg, a stiláris jellemzőkön túl pedig épp a helyettesítő halál motívuma ad kulcsot a ciklus értelmezéséhez, amelyben Krúdy Szindbádjának narratív mintái lirizálódnak és átértelmeződnek. A mintegy évszázaddal ezelőtti időket idéző, következetesen archaizáló nyelvezet néhol mitikus, máshol balladisztikus atmoszférát teremt, amit az eufemisztikus körülírások is erősítenek („az ő vándormadara pontosan érkezett” – Egy halálom éjszakája; „már csak lárnépek lépnek rá szépgyönyörű csontjaira” – Neaerád).

A címlap és a Csók-kerék után már csak két vizuális költemény töri meg a képversszerűségre nem törekvő versek sorát, mégpedig logikusan a második és a harmadik ciklus elején. Ezek esetén azonban a szövegek körkörös alakításának helyébe más szervezőelv lép. Az üzenet leolvashatóságát képileg ellehetetlenítő, egymásra írt betűsorok esetén a fehér-szürke-fekete skálára épülő felületekről egy-egy szín – a Placebo ciklus elején a rózsaszín, a Fattyú- és árvasorok elején a türkiz – emeli ki és teszi összeolvashatóvá a betűözön bizonyos elemeit. A kiemelések pedig nélkülöznek mindennemű esetlegességet. A gondolat fő életfunkciója című vizuális költemény textúrájából kibogozható ismétlődő szavak („sima”, „hamis”, „halál”, „ma”, „is”) rögtön párbeszédbe lépnek a Placebo ciklus címével. Különös hangsúlyt nyer a rózsaszín „ma is” felirat, amely mintegy az első ciklushoz képest helyezi el a Placebo verseit, azt sugallva, hogy az itt kibontakozó alanyi költészet sem táplálkozhat másból, mint az élet bizonytalanságaiból, amelyek az érzékelésben teremtődő én és az azt kioltó egyetlen biztos viszonyítási pont, vagyis a halál közt bontakoznak ki.

Ahogy a Hajnalkonyat kezdősorai is jelzik, a múlás kiszámíthatatlan üteme határozza meg a kapcsolatok és benyomások minden szintjét: „Napok sodrára felfekszek, / le-fel hullámzó kedvvel.” Közben nyomokat keres az én, amelyeket már korábbi jelenlétükben felélt, ezért nem tudja visszanyerni őket: „Apa, te engem megsebeztél, / s mégsem tudhatlak a bőröm alatt; / lám, így áramlik az anyag, / de nem követheti az élet.” (Salak) Az írás által lehetséges a nyomok újrateremtése, de a hatás mindig csak placebo, hiszen a sodrás a maga teljességében visszafordíthatatlan. A szövegimádat itt tehát annyi, mint íráson keresztül jelenlévővé tenni a múltat, a ciklus azonban az írás közvetítőszerepének elvetésével zárul. A Belátom című vers lírai alanya felismeri az olvasásban jelenként adódó szövegvilágból való kizártságát: „Megformáltam – a világ karnyújtásnyi. / Csak nem tudom magam belefoglalni.”

A Fattyú- és árvasorok tipográfiailag széteső szerkezetét tördelési hiba eredményének is gondolhatnánk, de több dolog is arra mutat, hogy tudatos döntés eredményéről van szó. A Typotektonika című vizuális költemény címével és a szétírt felület káoszából türkizzel kiemelt soraival is tesz utalásokat erre a dekonstruktív mozzanatra („csuszamlik, gyűrődik, süllyed”; „két sor közé türemkedik egy másik”), ami a test múlásának képzetével kapcsolódik össze („aki szült, már földtani törvény”; „és roppan a hullaláda”; „a halottam is a papírra írva”). Nagyon erős és nyomatékos sorok teremtenek itt alapot az ezt követő versekből kiolvasható családtragédiáknak, melyek – a korábbiak fényében – nem vezethetnek máshoz, csak a testi létezés felbomlásához.

A szülőkkel – különösen pedig az apával – kapcsolatos problémafelvetések a kortárs magyar lírában és prózában egyaránt meghatározó tendenciának mutatkoznak, Kele Fodor sokirányú felkészültségről árulkodó első kötete is ehhez a hagyományhoz kapcsolódik. A szülők elmúlásának megjelenítése után a lírai én a saját test megbomlásával szembesül, sőt, a halál közvetlen közelségének esélyével is számol, a kötetzáró vers a gyökerektől való elemelkedésre fut ki. „Zúg a családfa tarlott koronája:” ez a visszhang teremt lehetőséget a megélt világ nyelv általi újraértésére. Metaforikusan azt is mondhatnánk, hogy Kele Fodor szóbokrai a családfa protéziseiként működnek, így kerülik meg a létnélküliség leírhatatlanságának problémáját. A „szövegimádat” különböző módjait villantják fel előttünk, így adva számot a lét nyelvileg adódó bizonytalanságairól, ám egyben a bizonytalanság mögött rejlő rend reményéről is.

Kele Fodor Ákos: Textolátria, JAK-PRAE.HU, Bp., 2010.