A Tigrisnek is kell a levegőváltozás

Egyre nagyobb a szakadék az úgynevezett „művészfilmek” és a Hollywoodot majmoló produkciók között. Az előbbiek a nagyközönség számára többnyire teljesen érthetetlenek, elvontak (gyakorlatilag csak a filmszemlékre készülnek), az utóbbiak pedig általában gyengék. Az Üvegtigris az egyik ritka kivétel, nem lehet így bekategorizálni, az újabb folytatás pedig azt bizonyítja, hogy van igény az ilyesmire.

Akik fanyalognak az Üvegtigris-széria sikerén, azok „ordenárénak” és „gagyinak” tartják, a rajongók viszont gyakran Kusturica filmjeihez hasonlítják. Nyilvánvaló, hogy pontosan azért lett kultuszfilm, azért idézik annyian és találkozunk mindenfelé az „Ízirájder, öcsém!” felirattal, Üvegtigris és Fapuma nevű büfékkel, mert nagyon sokakhoz közel áll Lali, Sanyi, Gaben, Csoki, Cingár és Róka – a társadalom perifériájára szorult, semmire sem jutó, szerencsétlen kisemberek karakterei.

A folytatások esetében alapvetően két veszély áll fent: az, hogy az új történet erőltetett lesz, illetve nem áll majd másból, mint az előző film(ek) jeleneteinek ismétléséből. Az Üvegtigrist az első veszély nem fenyegeti, mivel éppen az volt az első két rész lényege, hogy nem igazán volt kötött történet: egy ponton bekapcsolódtunk Laliék semmitmondó kis életébe, aztán egy másik ponton elhagytuk azt – a kettő között pedig lényegében nem történik semmi. Az ismétlődő, esetleg unalmassá váló poénok viszont természetesen a Tigrist is fenyegették. Ez ellen Rudolf Péterék úgy próbáltak védekezni, hogy a büfétulajdonost ezúttal egy teljesen új környezetbe helyezték.

A harmadik részben Lali egy kisebb balesetet szenved, aminek következtében rövid időre elveszti emlékezetét (ugyan ez nincs tisztázva a filmben, de valószínűleg inkább csak megjátssza az amnéziát, hogy lerázhassa kicsit a többieket). Véletlenül éppen ekkor áll meg az Üvegtigrisnél kávézni egy jómódú ügyvéd (Kamarás Iván), mire büfésünknek több se kell: bepattan a férfi méregdrága kocsijába, és elhajt vele. Igazából csak pár kört akarna ő menni, azonban útközben felvesz egy gyönyörű stoppost (Szabó Erika), azt hazudva neki, hogy ő a kocsi tulajdonosa. Innentől kezdve pedig nincs megállás Budapestig, ahol Lali belekóstolhat az elit fényűző életébe – így a történet eddigi hiánya helyett egy klasszikus séma, kisember és nagyember helycseréje pereg le szemünk előtt. Bár az önismétlés veszélyét elhárították (talán a fővárosból érkező gazdagember karaktere az egyetlen, amire azt lehetne mondani, hogy a második részt idézi), felmerül a kérdés, hogy ezzel a lépéssel nem pont az veszett-e el, ami a lényegét jelentette az Üvegtigrisnek: a lepukkant környezet, ahol senki nem áll meg, ahol igazából semmi sem történik. Nem beszélve arról, hogy Lali és haverjai elszakadtak egymástól, így nincs is annyi párbeszéd köztük – ez pedig talán a legfontosabb humorforrástól fosztja meg a filmet.

A készítők alapvetően nem a szegények és gazdagok közti szembenállást akarják bemutatni, csak az életformák különbözőségét használják humorforrásként. A karakterek rendre olyan vicces szituációkba keverednek, amelyek kárpótolnak azért, hogy most az előző részekhez képest jóval kevesebb párbeszédet hallunk. Arról nem is beszélve, hogy ezek a dialógusok nagyon jól sikerültek – ezúttal is több szállóige-gyanús mondat hangzik el. Vagyis az Üvegtigris csapata ugyanolyan vicces tud lenni akkor is, ha otthagyják a Garancsi-tavat, és kis időre külön utakra lépnek.

Tehát nem ártott meg a „levegőváltozás”, de a vérfrissítés sem: az új karaktereket a megfelelő színészekre bízták, Csányi Sándor feltűnését viszont hiába várjuk (úgy tűnik, lehetséges nélküle is sikeres magyar közönségfilmet forgatni). Kérdés, hogy az első két rész törzsközönsége hogyan fogadja majd mindezt. Talán lesz olyan rajongó, akit elveszítenek – másokat viszont éppen most nyernek  meg maguknak Laliék.

Üvegtigris 3, 2010. Rendezte: Rudolf Péter, forgatókönyvet írta: Búss Gábor Olivér, Hársing Hilda és Rudolf Péter, Filmpartners.