Noha a western műfaj egykori népszerűsége már a múlté, a cowboyok és indiánok élete még mindig hálás téma. Manapság elsősorban remake-ek készülnek (a Börtönvonat Jumába és a legújabb, Brad Pitt-féle Jesse James-film), vagy olyan alkotások, amelyekben a westernek világába valamilyen módon belecsempésznek némi modern technikát (ilyen a Vadiúj Vadnyugat és a jövőre érkező Cowboys & Aliens). A Jonah Hex is az utóbbi kategóriába tartozik – meglovagolja a mai képregény-adaptációs hullámot is.
Mivel az alapjául szolgáló western-képregényt nem ismerem, ezért összehasonlítási alapom nincs – ami talán nem is probléma. Úgy néztem a filmet, hogy nem voltam az eredeti sorozat rajongója, s ezért nem is voltak túlzott elvárásaim vele szemben. Különben sem várható el egy másfél órás filmtől, hogy ugyanazt adja vissza, amit egy sokkötetes képregény-sorozatban olvashatunk. A lényeg nem a „szöveghűség”, hanem inkább az, hogy magában is megállja a helyét, és ne legyen érthetetlen az olyanok számára sem, akik nem olvasták az eredetit. A Jonah Hex esetében – ahogy utánaolvastam – kiderült, hogy megváltoztattak pár dolgot a történetben, de maga a film kerek egészet alkot. Más kérdés persze, hogy milyen egészet…
A történet egyszerű, kiszámítható, nem sok meglepetésre kell számítanunk. A magányos, érzéketlen fejvadászt (Josh Brolin) felbérli a kormány, hogy „hatástalanítsa” ősellenségét, a tömegpusztító fegyvert építő, fanatikus konföderációs tábornokot (John Malkovich). Így válik hazafias üggyé a kettejük közötti leszámolás. Nagyon jól kezdődik a film, a karakterek bemutatása, a poénok, a képi világ és a zene mind azt ígérik, hogy majd kárpótolnak minket a lapos sztoriért. Az előzményeket, Jonah Hex életét képregényszerű animációs blokk mutatja be, az első jelenet pedig – többek közt a gépfegyverek felvillantásával – a már említett Vadiúj Vadnyugat fura fantasy-western hangulatát idézi. Mindez könnyed metálzenével fűszerezve. Szóval sejthető, hogy látványos és élvezetes másfél órára kell készülnünk. Még jó ideig meg is marad a várakozás és az érdeklődés a nézőben, aztán Hex barátnőjének (Megan Fox) elrablásakor meghal a film: már semmi igazán említésre méltó nem történik. A végső leszámolás pedig olyan hirtelen és semmitmondó, hogy az ember csak kapkodja a fejét, mert nem akarja elhinni, hogy ennyi volt… (Különösen Michael Fassbender karaktere érdemelt volna egy nagyobb és izgalmasabb párbajt Hex-szel.)
Sokan Clint Eastwood klasszikus „magányos cowboy” figurájához hasonlítják a főszereplőt – véleményem szerint teljesen alaptalanul. Jonah Hex ugyanis nem egy titokzatos, névtelen férfi, akinek semmit nem tudunk meg az életéről, aki csak úgy felbukkan a semmiből, majd nyom nélkül eltűnik a film végén. Hex a történet szerint vadnyugatszerte ismert fejvadász, egykori háborús hős és egyben körözött bűnöző, akinek megismerjük keserű élettörténetét, és nem mellesleg különleges természetfeletti képessége is van (társalog a halottakkal). Emellett szokása a párbajok után valamilyen kurta poént elsütni (kedvencem, amikor a film elején megkérdezik, mi lett az arcával, előbb lelövi a kérdezőt, majd megszólal: „Megcsúszott a borotva. És a tiéddel mi van?”). Hex figurája kielégíti a Konföderáció iránt nosztalgiát érző amerikaiakat, mert a déli hadsereg egyenruháját hordja, ugyanakkor a másik oldalt is: kiderül, hogy nem hitt a rabszolgaságban, és csak azért harcolt a konföderációs hadsereg oldalán, mert nem akarta, hogy „a kormány ugráltassa”. Ez a klasszikus, törvényen kívüli amerikai hős, aki minden rossz embert lepuffant és bármelyik nőt megkapja – a mai kor követelményeinek megfelelően leöntve némi politikai korrektséggel.
Bár nagyon zavaró a filmből áradó bugyuta „hazafiasság” (pl. elég vicces, mikor a fekete boltos arról beszél Hexnek, hogy ő most már egyenlő az ország többi polgárával), valamint a nagy népi (indián?) életbölcsességek durrogtatása. Mindent összevetve a film első 50 perce igazán élvezetes. A maradék fél óra minősége viszont egy bizonyos szint alatt van – tipikus hollywoodi hatásvadászkodás: nagyot akar szólni, de igazából besül. Ennek ellenére nem mondanám, hogy egyáltalán nem érdemes megnézni – ha túlzottan nagy hatással nincs is a nézőre, legalább a méltán híres képregény iránt fel tudja kelteni az érdeklődést.
Jonah Hex, 2010. Rendezte: Jimmy Hayward, forgatókönyvet írta: Mark Neveldine és Brian Taylor, Warner Bros.
