2002-ben találkoztam először a norvég Erlend Loe nevével, illetve Naiv. Szuper című regényével. Szimpla könyvesbolti lődörgésnek indult, a szokásos fülszöveg-olvasgatással. Aztán kezembe került egy almazöld árnyalatú apró könyv, s széles mosollyal a kasszához léptem. A pénztáros hölgy viszontmosolya biztosított: jól választottam.
Aztán többször is végigolvastam, időnként pedig mostanában is belelapozgatok. Csak úgy. Ha arra kérnek barátaim, ajánljak valami szórakoztató olvasmányt, a listámon azóta is előkelő helyen szerepel Loe munkája. Ezért dobott fel a hír, hogy a Scolar Kiadó gondozásában végre megjelent a norvég író első, 1993-ban elkészült regénye, az Elfújta a nő is.
A történet huszonéves elbeszélőjének életébe betoppan a szerelem egy Marianne névre keresztelt, sok szempontból furcsa, titokzatos és különleges lány alakjában. A regény ennek a Marianne-élménynek a látszólag szenvtelen, a higgadt töprengő pozícióból előadott története. Összeszokás és összekülönbözések, döbbenetek és rádöbbenések, szenvedély és szenvedés, csókok és szeretkezések, séták és utazgatások meséje.
Jóleső, rózsaszín (mint a borító), naiv mesevilág, mely szerint a felnőttkorban az a legjobb dolog, hogy már puszta kézzel ketté tudunk törni egy almát, melyben a szerelmesek néha órákon át csak nézik egymást, máskor meg addig beszélnek, míg elfárad a szájuk, hogy utána írásban vagy kézjelekkel szóljanak egymáshoz. Mint rendesen, idővel persze előkerülnek a harmonikusnak vélt kapcsolat apró hajszálrepedései is. A szerelmeseknek a vonatablakból nem ugyanazok a házak tetszenek meg, a lány nem osztja meg utolsó rágóját a párjával, egy nap pedig már csak „meteorológiai részletekről” beszélgetnek a telefonban. Úgy tűnhet, az élet – a tanulás meg a munka – csupán kisbetűs és halk háttérzaja ennek az érzelemnek, ám keserűség: mégiscsak hatással van rá, sőt, marionett-bábosként irányítja is.
A szerelem krónikája kontúrjaiban kirajzolja a kilencvenes évek legelejének skandináv világát is. Uszodákkal, parkokkal, madarakkal és az „elképesztő műszaki cikknek” számító hordozható telefonnal. Az európai körútra induló pár története apropóján pedig egy szubjektív útinaplót is művébe csempész Loe. Olvashatunk a svédekről, akik alighanem félnek a sötéttől, a német másodpercmutatókról, melyek mintha az eleve adottnál is többet sajtolnának ki az időből, és a párizsi apákról, akik zsebre dugott kézzel passzolgatnak a játszótéren és úgy fogják a focilabdát, mint a kristálygömböt. Az elbeszélőnek ugyan a nevét nem tudjuk meg, sőt ügyesen a munkáját is titokban tartja előttünk – Marianne meg is jegyzi: „Soha nem beszélsz magadról” –, viszont önironikus világszemléletéről („Jó ideig kezdő voltam a létezés terén. Nyughatatlan voltam és bizonytalan minden felől.”), szkepszisén újra meg újra felülkerekedő naiv életszeretetéről („Hát nem lenyűgöző belegondolni abba, hogy a férfiak meg a nők valahogy mindig megtalálják egymást?”) sok mindent megoszt velünk.
A regényből számos dolog mellett bizonyosan megtudjuk azt a megcáfolhatatlan tényt is, hogy „a világ különös hely”. Ha másért nem, hát azért, mert az ódon sziklarajzok közül felismerhető ugyan a medvét, de felismerhetetlen a szarvast ábrázoló. Mert „olykor teljesen letaglóz szerelmünk szívből jövő irracionalitása”. Mert vicces és gonosz helyzet az, ha ketten is el akarjuk venni a tálcáról az utolsó pizzaszeletet.
Erlend Loe művére a finom humor, elképesztő ötlet- és kifejezésbeli gazdagság, no meg némi bölcsészes köldöknézegető önelemzés is jellemző. Fokmérőjéül – tán a szerzőnek sincs ellenére – nem fogok fenséges esztétikai kategóriákat citálni, hanem annyit elárulok, hogy olvasása közben igen gyakorta húzódott mosolyra a szám, sőt – bár nem vagyok a könyvvel kacagós fajta – többször jóízűen fel is nevettem. Loe regénye rendkívül szórakoztató olvasmány, amiért köszönet illeti meg a szerző mellett a fordítót is, hiszen Földényi Júlia hihetetlen nyelvi gazdagsággal ültette át nyelvünkre a Tatt av kvinnen című munkát. A szerző azt írja egy helyen: „Mi másért lenne érdemes élni az életet, mint magáért az életért?” Hát ferdítsük el most oly módon a mondatát, hogy mi másért lenne érdemes olvasni a regényt, mint az olvasásért? Higgyétek el, megéri!
Erlend Loe: Elfújta a nő, Scolar, 2010.
