Nagy Ildikó Noémi novellája

Bumeráng

A lépcső tetején befordulok a gangra. A piros ajtórácson már látom a kiakasztott esernyőt. Ez a jel, hogy bent vannak, nem mehetek haza. Leülök a bíróság elé a lépcsőre. Nem zavar senki. Kinyitom a História magazint, és elolvasok két cikket.
Egy óra múlva az esernyő már nincs ott. A lakás üres. Az ágy megvetve. Próbálom magam visszafogni, de azért beleszagolok a levegőbe. Édes dezodor illat. Ezzel megelégszem. Semmilyen más szagot nem akarok fölfedezni.
Aznap, reggeli előtt a fürdőszobában álltam, a hajamat szárítottam törülközővel. A szobában szólt a Radio Bridge, János az ágyon feküdt gatyában.
Mi ez a zene?, kérdi.
U2, mondom.
Monoton hang: Don’t whisper, don’t talk, don’t run if you can walk… don’t ask, don’t answer, don’t try and make sense…
János szerint huszonöt éves kor után az ember már nem követi az aktuális popzenét. Éjszakánként is rádiózunk, a sötétben hallgatjuk a betelefonálókat. Egymás után elmondják, mi a bajuk. A műsorvezető tanácsot ad. Mi nevetünk.
Reggelizünk. Cseng a telefon.
Ha anyád az, mondd neki, hogy nem vagyok itt.
Fölveszem. Anyu az. Megbeszélek vele egy találkozót.
János a pirítóst már nem eszi meg. Nézem a vajat, ahogy folyik le a kenyér szélén, János öltözik a másik szobában, ő is megy el.

Anyuval a parkban találkozom, vele van a fehér kutyája piros pórázon. Elmeséli, hogy reggel a kutyával „strandot” játszottak, együtt pancsoltak a kádban. Leülünk egy padra. A kutya az ölében, mint egy gyerek. Néha megnyalja a fütyijét, és anyu azt mondja, nem szabad, nahát, mindenki előtt! A parkoló-őr lassan sétál az autók között, megáll az aranyszínű Mercedes-nél, de nem a parkoló-cetlit nézi. Vágyakozva méri fel a karosszériát, mint egy nőt a diszkóban. Kinyúl, és finoman megérinti a Mercedes-emblémát. János nagyon elfoglalt, mondom anyunak. Miért hívod az apádat Jánosnak, kérdi. Fölveszi a kutyát a mozgólépcső előtt. Puszi. Visszanézünk, integetünk.
A téren kibicsaklik a bokám a macskakövön, de imádom a magassarkút, minden ellenére. Sietek haza. Fáj a bokám. Ott az esernyő a rácson. Leülök a bíróság előtt a lépcsőre. Előveszem a magazint, hosszan nézem a borítót. Lapozom, olvasgatom, nem érdekel. Mellettem a fülke, ahonnan fel szoktam hívni a pasimat, ha süket a vonalas telefon. Piros fülke. A táskámban öt telefonkártya.
János megjön egy óra múlva, és arra kér, hogy menjek el vele Judithoz, mert akkor Judit nem akarhatja, hogy ott maradjon. Judit középkorú és löttyedt. Judit csak akkor kell neki, ha Zita hazautazik Zalaegerszegre. Tele van a lakásom Zita fél pár fülbevalóival. Mintha nekem hagyná ott őket, ajándékba a lakáshasználatért. Fülbevaló tejüveggel, fülbevaló csilingelő fekete kövekkel, türkiz berakással, piros kristály cseresznyékkel.
Állunk a piros metróban, várunk. Elmondom Jánosnak, hogy tegnap szakított velem a pasim. Visszaadta a holmimat, pulóvert, könyveket, cédéket, de nem hoztam haza, a Deák téri buszpályaudvaron betettem őket a csomagmegőrzőbe. Látom a szemén, hogy Zitára gondol, de azért föltesz néhány kérdést.
A Hársfa utcai lépcsőházban kiadja a parancsot: Megállunk az ajtóban, és nem megyünk be, csak beszél vele pár szót. Judit világoskék neglizsében nyit ajtót. Amint meglát, összehúzza a köpenyét. Mosolyog. Sziasztok! Mögötte a lakásban félhomály. Süteményillat. Elfordulok, hátamat a körfolyosó drapp falának támasztom, nézem a szomszéd virágcserepeit. Csorbák. Vízkövesek.
Fojtott hangon beszélnek, aztán Judit hangnemet vált, és azt mondja: Bejönnél, mutatok valamit.
Egy percre bemegyek, jó?, mondja nekem János.
Mindig ez a jó, jó, jó. Hallom a parkban, az utcán, a szülő mondja, most hazamegyünk, jó? Ne tedd a kezed a szádba, jó? Most vedd fel a pulcsidat, jó?
Eltűnnek a lefüggönyözött ajtó mögött. Nem szabad hallgatózni. Nem szabad szagolni. Nem szabad látni.
Guggolok a gangon öt percig. Egy pókot figyelek. Nem csinál semmit. Felnézek. Az ég tiszta kék. Gyönyörű júliusi nap.
Negyedóra múlva sétálunk az utcán.
Azt akarta, hogy keféljem meg ott, gyorsan, az előszobában, mondja. A ruhámat huzigálta, de mondtam neki, nem lehet, mert vársz odakint.

Nyár elején történt, János felhívott, hogy találkozzunk a mekiben fél háromkor. Korán érkeztem, krumplit kértem, narancslével, pedig inkább kóláztam volna. Leülök a sarokban, kinyitom a könyvemet, Lermontov: Korunk hőse. Alig látom a betűket, olyan picik. Mellettem nyugdíjas néni bulvárlapokkal, kaja semmi. Egy másik asztalnál középkorú nő, egy húszéves lány egy fiúval. A nő szája lefelé konyuló sárgadinnyehéj: Még túl fiatalok vagytok, milyen élete lenne? A lány sírni kezd, leveszi a szemüvegét. Valahol olvastam, hogy azokat a fiatalokat, akik visszaköltöznek a szüleikhez, bumeráng-generációnak hívják. Hogy hívják azokat a szülőket, akik a gyerekükhöz költöznek? A nyugdíjas néni a szalmakalapja alól figyel, a bulvárlapok szétszórva előtte az asztalon. Lermontovra összpontosítok. A pici betűkre.
János megjön, rendel nekem egy kólát, és hozzáteszi, nem kéne annyi kólát innom. Tudja, mi kell nekem. Egyszer az autópályán mentünk valahová, ölemben tankönyv, meséltem, mennyire utálom ezt olvasni, erre fogta, és menet közben kihajította a könyvet az ablakon. Most leül szemben, nézi a pár szem sült krumplit a tálcámon.
Kéred? Van még ketchup.
Inkább iszik egy korty narancslevet.
El kell valamit mondanom. Megértem, ha utálni fogsz érte.
És elmondja. Kit, mikor, hol. Azon lepődök meg leginkább, hogy hol. A merészsége, az arcátlansága. Azt mondom, nem utállak, és arra gondolok, most már nincs jogod beleszólni, mennyi kólát iszom.

Sétálunk a Váci utcán. Miniszoknyában és magas sarkúban vagyok. János leül egy padra, én kirakatot nézek. Odamegy hozzá egy pasas. Külföldi. Nem hallom mit beszélnek. A kirakat unalmas, de jó magas sarkúban állni. Feszül a vádlim, nézem a kirakatokat. A pasas azt kérdi, hogy mennyi. Mármint, hogy én. Mennyibe kerül itt, Budapesten egy ilyen csaj. Drága, mondja János. A pasas odébbáll. Leülök János mellé a padra. Egy darabig csendben nézzük az embereket. Felállunk. Húzd lejjebb a szoknyádat, mondja. Most utoljára engedem, hogy megmondja, mit csináljak. Átkarolja a vállamat, elindulunk. Elmegyünk egy pince-étterembe, megiszunk egy üveg retsinát. Ma vagyok huszonöt éves. Nem bírom az alkoholt. János fizet. Hazamegyünk. Az ágyon fekszünk a sötétben. A Tristan és Isolda nyitányt hallgatjuk a Bartókon. Zita elutazott Németországba a barátnőjéhez. Cseng a telefon. Tudom, hogy az ex-pasim, nincs kedvem fölvenni. János azt mondja neki, alszom.