Recept az énről

Az írónő első, szikár kötetét tartja kezében az olvasó, melynek címe Eggyétörve. Tiszta, minimalizmusba redukált egység. Ennyi biztosan tudható, de ami utána jön, az már csupa talány. Talán egy csepp női mágia…

A borító olyan, mint amikor túl sokszor néztem meg az Oroszlánkirályt videókazettán kiskoromban: a végén már csak színes kockák voltak Szimba helyén. De még így is uralkodnak rajta a női, lágyabb színek. A kis képkockák pedig sejtetik a töredezett belsőt, melyre a cím is ráerősít. Hogyan lehet valamit „eggyétörni”?

Nagy Ildikó Noémi könyve novellákat tartalmaz, melyek lazán kapcsolódnak egymáshoz. A narrációt tekintve én-elbeszélésről van szó, de ahogyan a Látó kritikájában is olvashatjuk, „nem egy mindentudó narrátor beszél, hanem egy tanú, aki látszólag csak bizonyos jelenségek megfigyelésére és rögzítésére vállalkozik” (Csutak Gabriella: A kívülállás melankóliája). Bár valóban nem kapunk egyértelmű leírásokat a szerzővel azonos nevű elbeszélőnktől, a múltbéli események feltárása mégis azt mutatja, hogy saját személyiségét nagyon is ismeri a narrátor és mintha minden, ami felrémlik számára, valami nagy megrázkódtatásra lenne visszavezethető. Bármit tesz, bármi történik, bárhogy viselkedik, arra – valamiképpen a pillangó-effektus jelenségével összhangban – a múlt egy bizonyos eseménye van hatással. Az elbeszélés jelene azonban teljes mértékben meghatározhatatlan: valamennyi fejezet adott jelenbeli pillanatban tudatosuló múltbeli eseményre reflektál, de nem találunk az emlékezést, s így a novellákat összetartó olyan kirögzíthető pillanatot, amely az elbeszélés jelenéhez volna rendelhető.

Az Eggyétörve középpontjában az én mibenlétének keresése áll. Ennek fontosságát mindenekelőtt azon két fejezet erősíti fel, melyben valamiképp az elbeszélő saját tükörképe, avagy a tükröződés válik az önmeghatározás egyik fontos motívumává: az első, Epic és a Lánycsók című fejezet. Előbbiben többször is a tükörbe néz a főszereplő anélkül, hogy a látványt megpróbálná leírni, elénk tárni. Mintha nem merne szembenézni önmagával: „Megpillantom magam Anya tikfa keretes tükrében. Elkapom a szemem.” (8.) A Lánycsókban pedig a főhős fejének egy gipszmásolatában, vagyis az arc művi megsokszorozódása folytán darabolódik fel az én, felvetve annak kérdését, hogy a másik egyáltalán lehatárolható, egyszersmind lokalizálható, fellelhető-e identikusságában önmaga számára. Ez a kérdés pedig több novellában is vissza-visszatér.

Az orális higiéniában a test határainak elmosódását fedezhetjük fel, az elbeszélő mintegy anyja testével válik azonossá „[h]allom, ahogy anyám lélegzik bennem. A kezem az övé, ahogy megtörlöm az arcom” (34.), míg A táskám mélyénben a generációkon át öröklődő szokásrend miatt bizonyos értelemben már a nagymamáról is leválaszthatatlannak mutatkozik az elbeszélő. Ezért is találó a cím, hiszen az „Eggyétörve” jelentésbeli paradoxona és a borító mozaikszerűsége azt az üzenetet hordozhatja, hogy a személyiséget számtalan pici összetevő alkotja, amely azonban nem egységes egészként, hanem olykor ellentétes, nem összeilleszthető részletek építményeként tűnik elénk.

A könyvben többször is visszatérő alapvető trauma – mely szintén egy jelentős darabkáját alkotja az én „egységének” – a kultúrák találkozásának feszültségéből következik. Több helyszínváltásnak is szemtanúi lehetünk, hiszen az elbeszélő a nagymamát kanadai helyszínekhez, a szüleit az USA-hoz köti, míg ő maga hol a szüleinél, hol Budapesten (nem) talál önmagára. Amerikában – főleg ott, ahol a tinédzser életből láthatunk kis kockákat – kívülállóságát magyarságával magyarázza: „Soha az életben nem leszek menő. A magyar szüleim. Apukám, a drakula.” (26.) De a magyar világ idegensége ugyanúgy sújtja Budapesten is. Sehol sem képes beilleszkedni, mindenhol jövevénynek minősül. Azonban ahogy haladunk végig az emlékeken, rá kell jönnünk, hogy a kívülállóságnak nem csak az az oka, hogy más nemzethez tartozik, hanem ezt identitása, lényének elemi összetevői generálják. Társaival ellentétben nem képes alkoholt és drogot fogyasztani, mert nem érzi jól magát tőlük, tinédzserként nem képes kibírni egy egész estés bulit, ráadásul furcsa barátai is vannak, például a Noelle című fejezet Sheryl-je, akit a többiek büdösnek tartanak. Ehhez hasonló tényezők eredményezik a kívülállásból fakadó szorongást, amelyet az én saját múltjának keresésével, élete meghatározó eseményeinek tolmácsolásával próbál feloldani.

Az utolsó fejezet, a Lélegezz velem! is ezt a törekvést mutatja. A kötet vége szolgálhat magyarázatként, hogy miért is kezdett a mesélésbe, mintegy összekötve az összefüggőnek tetsző történet kezdeti és végpontját: „Dani azt mondta, hogy van egy légzésfajta, ami minden pszichés bajt meggyógyít” (88.). Tehát amikor hazatér és elkezdi a gyakorlatot, ezzel megteszi az első lépést, hogy megküzdjön a gondjaival. Igazából nem a légzésgyakorlat segít szembenézni önmagával, hanem a mesélés az, ami valódi megoldást jelenthet a problémáira.

A mű egyik varázsa éppen abban rejlik, hogy az olvasó nagyon könnyen képes azonosulni a szituációkkal, melyekből az elbeszélő kibontja életének meghatározó fordulópontjait, megrázkódtatásait. Bár a két kultúra közöttiség nem általánosan, mindenkire érvényes probléma, mégis hasonló jellegű konfliktushoz vezet, melyet például akkor tapasztalunk meg, amikor a hétköznapjainkat – főként tinédzser korban – megpróbáljuk a média által kreált világ burkolt utasításai szerint berendezni. Ahogy az például a Noelle című részben megjelenik: arra vágyunk, hogy az iskola legnépszerűbb lányává váljunk.

Bízom abban, hogy Nagy Ildikó Noémi egyedi írásstílusa, melyet precizitás és a kívülállóság mibenlétének hiteles ábrázolása jellemez, nem fog eltűnni a későbbiekben sem. Bár meg kell jegyeznem, sok helyen éreztem úgy, hogy a kötet inkább hozzánk, nőkhöz szól, hiszen mi érezzük át felszisszenve milyen az, ha a macskakövön kibicsaklik a lábunk a magas sarkúban.

Nagy Ildikó Noémi: Eggyétörve, Palatinus, 2010.