„Megbetegedtem” – olvassuk Szöllősi Mátyás Aktív kórterem című kötetének nyitóversében a sajnálatos, az emberi élettel mégis törvényszerűen együttjáró axiómát. A záró költeményben aztán már a halál gondolata is felmerül, előtte azonban a test hibájával, gyenge pontjaival való szembenézés szegmensei, a betegségben áldozati szerepbe kényszerülés és a kiszolgáltatottság olykor megalázó attribútumai tárulnak fel.
Az Aktív kórterem legtöbb ciklusa, mint a Gyulladás, az Állapotok, az Egy hét szimptómái a test betegségét, megbetegedését viszik színre. Az egymásra reflektáló szövegek közötti aktív párbeszéd során a versek továbbírják egymást, egy-egy érzést, létállapotot más-más kontextusban mutatnak be. A kötet címadó verse például hűen tükrözi a kórház belső viszonyrendszerét, a betegek közti hierarchiát: „Sóvárognak utánad, ha a folyosón lebzselsz. / Cél vagy és egyben eszköz. / Érdeklődésük fiatalságod felé / legalább őszinte: / te még nem a halállal ját-szol, / és ez gyűlöletük alapja. / Mert te vagy az egyetlen, aki még / testileg fel tudod venni a versenyt / az élőkkel.” (Aktív kórterem) A betegség nemcsak egzisztenciális szorongást, identitásválságot okoz, de a társadalmi presztízs is megkérdőjeleződik, a lírai ént a közösség megbélyegzi, áldozati szerep jut osztályrészéül (A betegség miatt elvesztette a munkát). A versek sokszor az orvostudományból vett terminológiával nyújtanak jelentéstöbbletet, sőt kórképként, orvosi leletként funkcionálnak. A következő idézet például egy endoszkópos vizsgálatról tudósít: „Érzem, hogy kiszáradt torkomra ráforr / a cső s bennem dárdává formálódik / közel félméternyi determinátor. […] Derengő kéz turkálgat bennem s éber / fáradtság hirtelenje nyom. / A felbuggyanó nyálcsomók után / itt csakis egy dolog, mi érdekel; / hogy lélegezni, nyelni is talán / meg negyven centit öklendezni fel.” (Újra péntek)
Az Egy hét szimptómái talán a kötet legerősebb, legtudatosabban megírt verseit adja. A lírai alany érzései napokra lebontva, fragmentumszerűen jelennek meg. Minden nap egy állomás a különböző érzések skáláján, így tárul elénk, hogy a tehetetlenség hogyan transzformálódik önváddá. A passzív elbeszélői pozíció aztán megelevenedik (Csütörtök), és bár rendkívül óvatosan, de a szubjektum újból társadalmi szerepet ölt. A pozitív tendencia azonban rögtön visszájára fordul, a sérült személyiség egy sztereotip, felszínes szokásrendszer célpontjává válik: „Ha kérdezel; már tudják: gyenge vagy. / Ezért leginkább csak mormolgatod / a jól bevett, ismert kliséket. / A tapasztalat azt mutatja, hogy / semmit sem lehetséges tetten érned.” (Csütörtök) Az egyetlen alternatíva a megaláztatás elkerülése érdekében a „Rejtőzz mélyre, magadba!” örök törvényének elfogadása lehet, de a szorongás még így sem szűnik meg: „Felötlenek a nem kívánt napok. / Összeszorult fogakkal alszol el, / magára hagyva a vasárnapot.” (Vasárnap)
Bár a szerelemélmény legtöbbször beteljesületlen marad, a versek hangulata mégsem zaklatott, a versbeszélő legerősebb érzéseit csak felvillantja, legmeghatározóbb gondolatait is mindössze vázlatosan, mellékesen jegyzi meg. Tartózkodik mindenféle lázadástól vagy tiltakozástól, az állapotok megkérdőjelezhetetlenségével szemben csakis a beletörődés nyújthat menedéket. A lírai én nem interpretálja saját pozícióját, egyszerűen nyilatkozik, tudósít, és talán éppen itt érhető tetten Szöllősi Mátyás írásművészetének delejező hatása. Szóljanak versei bármily tragikus élményről, mindig a beletörődés a legfőbb hangulati elem. A rögzített helyzetek, kimerevített életképek ellenére a sorok áradnak, a rímek, vagy a jó érzékkel használt enjambementek pedig hatásosan támasztják alá a legfőbb mondanivalót. A mondatokból sugárzó nyugalom a befogadásra is átterjed, az olvasónak nem jut eszébe kételkedni a mondatok végső, kőbe vésett igazságain.
Bár a kötet jól megszerkesztett, valószínűleg többször átcsiszolt költeményeket tartalmaz, nem lehet elmenni szó nélkül azon versek mellett, melyek szétfeszítik azt az alapvető kompozíciót, amit az előbb említett ciklusok megteremtettek, és amit maga a cím is generált. Nem látni tisztán, hogy a Délután című vers, az Idegenben, illetve a Negatív elnevezésű ciklusok hogyan kapcsolódnak az ún. „betegség-versekhez”. Utóbbi fejezetet egyébként az Appendix szerint Mohai Balázs fényképei ihlették, azok ismerete nélkül azonban talán kissé csonka marad az olvasói élmény.
Dicséret illeti viszont a már említett Appendixet, ami rendkívül jó ötletnek bizonyul, hiszen amellett, hogy tartalmas, elgondolkodtató idézetek tárházát nyújtja, versekre lebontott tételei a költemények pretextusaiként érthetők, újragondolásra is késztethetnek. Az Aktív kórterem megkérdőjelezhetetlen érdeme továbbá, hogy az irodalmunkban manapság oly népszerű testtematikát releváns, újszerű gondolatokkal írja tovább.
Szöllősi Mátyás: Aktív kórterem, Budapest, Parnasszus könyvek – Új vizeken, 2010.
