Szöllősi Mátyás versei

ÁLLAPOTOK

(3.)

INDIGNATIO

Az rossz volna, ha csendben kéne ülni.
Ha minden terv vagy indulat
csupán beszűkült hunyorgás maradna.

Az egyedüllét nem kívánt, de megszokott
vedlése, korrodálódott malasztja
azonban összeszorít legbelül.
S baráti társaságban is szavak
kényszere, mi árnyékként rád vetül.
Merthogy csak magyarázkodni ne kelljen.
A kényszer szimplán indulatra ébreszt,
ahogy az emléktöredékek újra,
már szinte terrort indítva érnek
utól.
Szemed okádja vissza minden éved,
szavakká rogyva, pár érthető érvre
omlasz, s a felnagyítás nem segít
a nagyon is baráti figyelemnek.
Az újra felidézett múlt pedig
káprázat nélkül illik be jelennek.
Az asztal kínos társasága rémiszt.
Vagy te magad vagy kínos? – nem tudod.
Ülsz. Gomolyogsz, tévelyegsz. Mégis
magabiztos arc csak neked jutott.
És tiszta sor: a megnyugvás nem ünnep.
Csak minden visszaáll a régi rendbe.
Egy hajnalban téblábolsz egyedül, mert
nincsen, aki helyetted hazamenne.

(4.)

EXCUSATIO

A rostán átjutni mindig nehéz.
Ott felrémlik valami emlék;
a legközelebbi, s legtávolabbi
eggyé adódik, összenő, –
bár a történetbe a hézagot
egy teljesen más tudatállapot
illeszti be, egységgé formálva teret, időt –
a rekonstruálás mégis hamis.
Ahogy felfoszlanak a részletek,
bizonytalanság vesz rajtad erőt,
hogy mégis az elismerés
az egyetlen kiút.
A bűntudatkeltést hamisnak érzed.
S vele együtt a légüres teret is.
De a helyzet, saját hibádból, így is,
a rajtad tornyosuló vádak éber
szigorától (s hogy felidézni nem),
kínpadra ültet néhány perc alatt.
S hogy visszaszólni sem lehet – nyilvánvaló.
A hallgatás az egyetlen kiút.
Egy olyan alkalom tárul eléd,
ahol a szégyen és önuralom
kioltja egymást; s maradsz egyedül,
meghúzódva. Az ítéletre várva,
mely feltehetőleg benned előbb
fogan meg, mint bennük, akik
még élvezkednek rajtad egy kicsit.

(36.)

DESPERATIO

Csak ritkán állok meg, mert nincs időm.
Ha egyetlen szóval kellene jellemeznem
a hegyet, mely előttem tornyosul,
talán csak azt mondanám: szigorú.
De egyetlen szó, azt hiszem, kevés,
főleg ahhoz, hogy megértsék, megértsem.
A hegy lábánál még növények is
akadnak, zöldek és erősek, érzem
az illatuk. Mindig valahogy akkor
érek vissza, amikor virágoznak éppen.
Fölöttük már csak puszta kőtömeg
terül szét hosszan, semmi zöld sehol.
Lakatlan és üres a táj, akárcsak én,
akár a föld, akár a nap, akár a hold.
Aztán az indulás, emelkedés,
a szolgaság a tonnás kő mögött
végtelen izzadással önti le
a testem. Majd a hőtől fáj a bőr
és megreped, mint hajnaltájt az ég.
Mindegy, hogy nyár van-e vagy tél talán;
bizonyos magasság fölött a légzés
olyan, minthogyha kötéllel szorítanák
a torkom – és a tüdő tágulása
csökken, ahogy a szikla visszadől, nyom.
Órákig tart egy mozdulat. Az alkony
ezernyi fénye szinte hívogat magához,
és eljön az a pillanat, mikor
a látóhatár összeszűkül, ég
a testem és a szikla is lazul.
Elengedem. Vagy ő enged el engem.
És én csak nézem, ahogy visszahull.

Függellék:
Indignatio = felháborodás, harag
Excusatio = magyarázkodás
Desperatio = reménytelenség