„Mi a faszért kell ilyen csúnyán beszélni?!”

A DESZKA Fesztiválra látogatók idén sem csak a kortárs magyar előadás-felhozatalba nyerhettek betekintést, hanem valamelyest a színházelméletbe is, hiszen a szakmai beszélgetések sem maradtak le a programról. Február 11-én Karsai György moderálásával Spiró György, Térey János, Jászay Tamás és Varga Mátyás beszélgetett többek közt a színházi botrányok távolba vesző „hagyományáról”.

Számomra mindig a DESZKA legkülönlegesebb programjai között szerepelnek a bemutatott darabok kísérőrendezvényei, a szakmai viták, illetve a darabok előtti és utáni kötetlen beszélgetések. A rendre aktuális színházelméleti-közéleti-művészeti kérdéseket tárgyazó disputák közül a pénteki beszélgetés azért volt különösen izgalmas, mert végeredményben olyan tükröt tárt elénk színháznézési szokásainkról, a magyar színházi hagyományokról, álszemérmességünkről, amelybe nem volt könnyű belenézni, s mégis kevés volt az a másfél órányi idő a kibeszélésre, amely az anekdotázás és a komoly szakmaiság szórakoztatóan végletes ívére feszült rá.

Karsai György a jelenlévőket a színháztörténet kezdeteihez visszavezetve indította el a beszélgetést az első színházi botrány elbeszélésével, miszerint Athén a Milétosz eleste című dráma szerzőjét oly mértékű pénzbüntetéssel sújtotta a nézőközönség hangos zokogásig fajuló mély elkeseredése miatt, hogy az belerokkant a megfizetésbe. A színházi botrány – amely a beszélgetés általános témájává vált – tehát egyidős a színházzal, ahogyan a címben pontosított három fogalom is, amelyek soha nem ápoltak semleges viszonyt sem a színházzal, sem a nyilvánossággal.

Az eszmecserében, amely a színházi botrány jelenségének meghatározásával indult, s mindenekelőtt a trágárság színpadra kerülésének lehetőségeit tárgyalta, fontos szerepe volt Spiró Györgynek, aki a BM által cenzúrázni próbált Csirkefej és a bemutatón a nézőteret kiürítő Vircsaft című drámáit hozta példaként. (A címünkben megidézett paradoxon egyébként az utóbbi darab egyik vehemens nézőjétől származik.) Spiró szerint Magyarországon alig-alig beszélhetünk igazi botrányról, amely a színházban a nézői reakciók hevességét jelenti, bekiabálással, az előadás félbehagyásával, a nézőtérről való távozással, hiszen – amint azt a hallgatóság soraiban ülő Kiss Csaba megerősítette – a magyar színjátszás polgári hagyományai olyannyira erőssé tették a néző illendőségét, elfogadó magatartását, hogy a színház szakralitása megmaradt, igazi botrány éppen ezért nincs. Térey János a nézőtér akár botrányosan tömeges elhagyását a kritika fontos kifejezési lehetőségének tartja, de sajnos még akkor is jellemzően végigüljük a darabot, ha az minősíthetetlenül rossz. Jászay Tamás kritikus a botrány földrajzi természetére is figyelmeztetett, hogy ugyanaz a darab a fővárosban és vidéki városokban más-más reakciókat szülhet: példája azt bizonyította, hogy a nem budapestiek nehezebben tűrik például a színpadi trágárságot és meztelenséget – példája nem volt a legjobb egy vidéki városban…

A trágárság színpadi jelenléte egyáltalán nem botrányos a beszélgetés résztvevői szerint, amennyiben funkciója van, az öncélú piszkos beszéd válhat csak kínossá a színpadon. Térey a trágárságot mélységesen emberi tényezőként nevezte meg, olyan jogos művészi eljárásként, amely a lét negatív aspektusát képes kifejezni, hiszen az önmagában trágár. A szerző és a rendező felelőssége ebből a szempontból is fontos lehet: Spiró szerint a darab elején a nézőre kell zúdítani azt a nyelvet, amit a színészek mindvégig beszélni fognak, így ez a szituálás segít a befogadónak akár a trágárság elfogadásában is. Térey végül racionálisan-ironikusan összegezte és vonta kétségbe a botrány kérdésének még a lehetőségét is: véleménye szerint valódi színházi botrányról honi viszonylatban azért nem beszélhetünk, mert nem zajlik szem előtt a színház; nyilvánosságteremtő funkciója a politikához, a bulvárhoz és a sporthoz képest alig-alig van.

A meztelenség és a politikum színpadi funkciójának kimerítő tárgyalására már alig-alig volt lehetőség a szűkös időkeretek miatt, így előbbiről csak a trágárság témakörének kiegészítőjeként esett szó: azaz a pőreség is funkciófüggő tényező a színpadon, s könnyen unalmassá válhat. Persze a kérdés talán nem oldható meg ilyen egyszerűen, ezt bizonyította Jászay Tamás hozzászólása, miszerint az index.hu és a szinhaz.hu rajongói fórumain pontosan jegyzik a meztelen jeleneteket: mikor, hol, melyik színész volt és lesz látható ruha nélkül. (Mi ez, ha nem kultúraközvetítés?!)

A politikum színpadi jelenléte megint csak az emberi természet különösségéről árulkodik a beszélgetés belátásai szerint: Spiró úgy véli, hogy a színház nem tud megszabadulni a cenzúrától, mert ha intézményi szinten nem is gyakorolt, a fejekben mindig működik a tiltás. Varga Mátyás a nyelv természetéből vezeti le a cenzúra önműködő mechanizmusát, szerinte a politika erősen szavakhoz kötött, vannak olyan terhelt szavak (például az Upor László által példaként hozott színdarabrészlet: a jelszó ma: narancs), amelyeknek politikai konzekvenciái lehetnek, minden ellenkező szándék ellenére is. Térey ehhez a felvetéshez kapcsolódva jegyezte meg, hogy a daraboknak akkor is lesz politikai jelentésük, ha a szerző eredetileg nem is tulajdonított nekik. A polgári színjátszás esztétikai hagyományainak kényszerítő kötöttségével párhuzamosan Spiró György szerint a magyar nézőközönség nem éppen pozitív sajátossága az érdektelenség a saját történelmük iránt, ami szintén megnehezíti a szerző témaválasztását és a siker lehetőségét.

A beszélgetést lezárni nem, csak abbahagyni lehetett, mégis fontos számvetésként hangzott el Karsai György összefoglaló mondataiban, hogy a politika tematizálása a színház lényegéhez tartozik, hiszen nem szabad függetlenednie a külvilágtól és az aktualitásoktól. A disputa igazi konklúzióját számomra az aznap este kilenctől látott Szutyok és az éjféltől bemutatott Ovibrader adta. Mindkettő működött.

Meztelenség, trágárság, politikum – érzékenységet sértő darabok, V. DESZKA Fesztivál, 3. nap., Debrecen, 2011. február 11.

A fotókat Máthé András készítette.