Borbély Szilárd versei

Ferenc

A villamossziget partját
autók nyaldossák. A férfi
kitűzőjén egy név áll, és az
engedély, hogy elolvassák,

akiknek újságot kínál itt.
Már ismeri, ki minden nap
jár itt. A piros lámpa lassú
hatvannyolc másodperce

három-négy autóra ad esélyt
csupán. Ha lehet, elbeszél
mindenkivel, ki az ablakot
lehúzza néki. Az újságot

senki nem olvassa el. Tudja,
mondja, az ember nem csak
szóval él. A legtöbben
nem néznek rá se. De mégis

a tekintetedre vár. Egy jó
szót remél csupán. Jó esetben
egy kevés aprót kap és
némi megvetést. Három

másodpercig vár. Öt szinte
már tolakodás ma. Az arca
meggyötört, de tiszta. És
szereti ezt a munkát, mondja,

mert emberek között van. És
alkalma van arra is, hogy
irgalmasságot cselekedjen,
mondja, az emberekkel. A

villamossziget megtelik
közben. Majd kiürül újra. El-
fogadja, hogy nincs semmije,
csak, aki mindenütt jelenvaló,

mondja. Volt elvonón. Ott
csak a madarakkal beszélt.
Olyan kevesen mosolyognak,
mondja, rá. Ezt köszöni ma

nékem. Ő alkoholista volt,
mondja, szinte gyónva. Építsd
fel magad újra, mondja, hogy
az milyen nehéz! Ő tudja,

mondja, fogatlan mosollyal.
Minden ember templom, de
nem akar megsérteni, csak
ez jutott eszébe. Olyan jó ma

élni. Szép napot, doktor úr. A
kislányának is. És köszönöm,
az Isten áldja, mondja, és
markába les. Barna anorákja

kapucniját a hóesésben fejére
húzza. A lámpa újra vált.
Az autósor indul. Sárga.
Türelmetlen adok gázt ma.

Az Anatómiához

Miként a részek, úgy vagyunk
a vágy szálára fűzve. A test
színháza összerak és szétszed
minden este. Rejtett doboz
vagyunk mi is, adat adatra
festve. Mágnesszalag, memória
tart össze, mint a lepke
két szárnya közti részletet,
és verdes könnyű teste. Mert
így lebeg és így csapong a víz
fölött repesve. Színes lapokra
írt nevek, csupasz izomzatokra, mint
tűzbe hulló lepke az, hogy metaforává
legyen, s a nyelv burkát levesse.