Testbe zárt szenvedés

Sötét tónusú könyv, felkavaró borítóján egy meggyötört, női attribútumaiból kivetkőztetett emberalakkal. Borbély Szilárd A Testhez című legújabb verseskönyve hitről, nyelvről, emberi méltóságról alkotott fogalmainkat teszi különös intenzitással próbára. Az utóbbi időszak egyik legmeghatározóbb költői vállalkozásáról kérdeztük a szerzőt.

KULTer.hu: Szemmel látható poétikai különbségei ellenére már csak a tematikai hasonlóság – a testi szenvedés költői ábrázolása – miatt is bizonyosan kevés olvasó akad, aki legutóbbi versesköteted, A Testhez után nem nyúl akaratlanul vagy szándékosan a Halotti Pompához. Mennyire „olvassa egymást” szerinted a két könyv? Továbbírásról, netán újrafogalmazásról van inkább szó, vagy szerencsésebb volna külön kezelni őket?

Természetes, hogy összekapcsolódik, bár szerettem volna elválasztani. De nem sikerült. Számos kérdés maradt nyitva még a Halotti Pompa után. A kötet valamit „folytat”, valamit „továbbír”, valamit „újraír”. Van, amit – szándékom szerint legalábbis – lezár. Tudod, a Halotti Pompa után, akárcsak a Hosszú nap el után, az egyik legfontosabb feladat számomra a „költői túlélés” lett. Hogy pontosabban értsd, arról van szó: ezek a szövegek annyira meglepő irányból érkeztek és annyira önző módon viszonyultak a szerző szabadságához, hogy képesek beszippantani az írás további lehetőségeit. Mivel nem általam kaptak formát, hanem egy hagyomány ereje által, ezért ha az ismétlés kényszerével viszonyulnék hozzájuk, akkor lehetetlen és megismételhetetlen feladatra vállalkoznék. Kényszerű bukásra ítélném magam. Vagyis akkor felszámolnám a költői szabadságom. El kell tehát szakítani a hozzá fűző szálakat. Meg kell tagadnom a Halotti Pompát ennek érdekében. Azt hiszem, akkor fogalmazok pontosan, ha azt mondom, hogy le kell rombolnom azt a világot, amelyet a Halotti Pompa jelentett. Ezen próbáltam dolgozni, ami nem volt könnyű. Folyton visszacsúsztam. És azt a félelmet is folyamatosan éreztem, hogy nagyon sokat kockáztatok, mivel ezek a szövegek a magyar költői hagyománnyal szembe mennek. Akik a Halotti Pompa folytatását várnák el tőlem, csalódottságukban dühösek lesznek majd, ahogy a Hosszú nap el után is sokan mély csalódással fordultak el a Mint. Minden. Alkalom.-tól. Még azok sem ezt várták tőlem, akik már a Hosszú nap el-t sem várták, és abban is csak csalódni tudtak. Nehéz ügy ez.

KULTer.hu: A bibliai szenvedéstörténet helyett ezúttal „dokumentálható”, megtörtént és naponta megtörténő (női) sorstragédiák állnak a „legendák” előterében, melyek hol a holokauszt, hol az abortusz, a vetélés történetei során szembesítenek a test (és lélek) sebezhetőségével. Mi lehet ebben a szerteágazó, talán valamennyi humán tudományágat érintő problémakörben az a kérdés, amelyre egyedül a költészet adhat választ? Vajon mi az, amit pontosabban (?), adekvátabban (?) fejez ki a költészet a testről, mint a biológia, az antropológia, a filozófia vagy mondjuk az általad felsorolt, felhasznált könyvek anyaga? Mi a véleményed, miért éppen a fizikai szenvedés válhat kötete(i)dben ennek a tudásnak az egyik elsődleges bázisává? Mi az oka a női test effajta kitüntetettségének?

A Halotti Pompa és a Míg alszik szívünk Jézuskája írása idején eljátszottam annak a lehetőségével, amire – rendes keresztényként – korábban sosem gondoltam: hogy mi lenne, ha a kereszténység metaforáinak és fogalmainak középpontjában álló jel nem egy szép, fiatal, egészséges, de meggyötört férfitest volna, akinek szeméremtestét a festészet mindig gondosan eltakarja, hanem egy női test. Miért ne lehetne elképzelni egy olyan kultúrát, amelyben az Isten által a világba küldött, az isteni megtestesülését hordozó megváltó test nem férfitest, hanem női test volna? Milyen képzeteket égetett bele a kultúránkba, fogalmainkba az, hogy nemcsak a zsidó teremtéstörténet tüntette ki a férfitestet, hanem a keresztény megváltástörténet is azt vonta be az üdvtörténetbe, miközben gondosan kitakarta a női testet. Különös, hogy teológiailag a női test nem jelenik meg az emberi test szakrális kiterjedését vizsgálva. A Mária-kultusz későn kerül bele a hagyományba, időlegesen szinte, hiszen a protestánsok ismét kiiktatják, és a katolikus mariológiának valójában nincs érdemi, a kereszténység megalapozásához hozzájáruló teológiai mondandója.

Érdemes elgondolkodni azon, hogy milyen is lehetne egy olyan Európa, amelyben nem a Fiú, hanem a Lány volna a „felmagasztalt” test képe. Vajon lehet-e ezen már valamit is módosítani? Vajon mi lehet az a tapasztalat, amelyet a női test hordoz, amely kívül esik, mert kívül van rekesztve a kereszténység gondolkodásán? Elgondolkodtatott az is, hogy napjaink egyik legnagyobb teológiai konzekvenciákat is magában rejtő tapasztalata, a holokauszt tapasztalatának elbeszéléseit megalkotók rendre férfiak, akik a férfi test szenvedéseiről tudósították a világot. Nem tudunk mást az elmúlt kétezer évből, csak olyat, ami a férfitestek tapasztalataiból vált tudássá, hiszen a női test tapasztalata sosem kaphatott elbeszélői vagy akár lírai formát. Nem vált a jelek és a jelentések részévé.

A történelem, bármi is legyen az, amit annak nevezünk, a keresztény kultúra nagy konstrukciója, valójában csak a valóság nagyon torz képe lehet, hiszen csupán a férfitestek tapasztalataiból leszűrt, abból tudássá érlelt jelentések leírására szolgál. Rendkívül izgalmas az, ahogy ezt a metaforarendet például egy új nyelv, egy új jelölő rend, a genetika szemlélete vagy akár a humánetológia, a parapszichológia és egyéb tudásterületek átstrukturálják. Az eddigi nyelvhasználat olyan metaforarendszereket használt, amely a férfitest kitüntetettségéből kiindulva létesítette az emberi világot. De mintha a feminista megközelítéseknél is radikálisabban írnák át ezek a testen belül vagy azon túl megfogalmazódó tapasztalatok a jövendő világ nyelvi jelölőrendjét, hiszen példának okáért a genetika jelölőrendje nem a férfi nézőpont abszolutizálását, a nőnek a férfi hiányaként megjelenő bináris pozícióját érvényesíti, hanem – akárcsak a fetus, a magzat esetében – a nemi hovatartozás nem alapoz meg jelölő funkciót. A költői nyelv grammatikája ezért a női test tapasztalatának megszólaltatásától remélhet információkat, ha nem is olyan tapasztalatot, amely azonnal tudássá nemesedik.

KULTer.hu: A Testhez talán egyik legérdekesebb jellemzője az archaizáló költészeti hagyományt előhívó műfaji besorolás (Ódák & Legendák) csak részben teljesített elvárása, az ezzel (különösen a Legendák esetén) újra és újra feszültségbe kerülő, grammatikailag rontott, töredezett nyelven elbeszélt – elsőre mondhatnánk: nem éppen „legendákba” illő – történetek vissza-visszatérő, elidegenítő jelenléte, valamint az ezeket ellenpontozó, a testet övező fogalmak közötti rejtett vagy ellenkezőleg, evidens kapcsolat mibenlétét feltárni igyekvő „ódák” egészen másfajta retorikai építménye. Szándékolt kizökkentés vagy sajátos, ellentétekből épülő összhang megteremtése áll inkább a kötet szerkezetének – és a tudatos, meglehetősen szokatlan nyelvi kompozíciónak – hátterében? Miben állna a különféle monotonitás funkciója egyfelől a prózaversek „fülsértő” hibáinak, másfelől az „ódák” ragrímeinek, gyakori, versszakokon átívelő, alárendelő mondatszerkesztésének vonatkozásában? Mennyire „találja el” érzésed szerint a recepció ennek mibenlétét?

Szándékom szerint mindkét formanem a műfajnak nem az archaikus voltában, hanem annak „infrastruktúrájában” kereste a lírai beszéd megújított lehetőségét. A szentség fogalma nagyon sokat változott a kereszténység eddigi karrierje során. A múlt század két, a kötetben megidézett modern szentje, Pio atya és Teréz nővér „szentsége” egészen más természetű, mint a kötetben megidézett Ferenc, Borbála, Miklós és más, a Legenda Aurea által kanonizált szentek szentsége. Azt gondolom, hogy a női történetek ebben a megváltozott szentségben mérhetők a szentek történeteihez. Ateista, botrányos, az isteni kegyelemtől elhagyatott szentek ezek a nők, szenvedésük pedig sohasem a testé, hanem csak a testen keresztül szólal meg. Ahogy a nők a testen keresztül képesek kommunikálni a világgal. A DNS valójában információ, a fizikai és a biológiai testek pedig tudjuk, már rég nem diszkrét anyagok, térben és időben lehatárolt objektív valóságizék, hanem hullámok.

A férfi testek szentségfogalmát lassan fel fogja váltani a női testek más program szerint létező szentsége, ebben hiszek. Az abortusztörténetek mind a megváltóról szólnak, a testet öltött ige hiányáról. A legendák a történetnél fontosabbnak gondolják azok megtörését, hogy az elbeszélés folyamatossága helyébe a nyelv esendősége, megtörtsége, retorikai, poétikai művisége léphessen. Ezek a narratívák nem a testről szólnak, hanem a lélekről, amely a test igazi börtöne. A női történetek mindig a születésről szólnak. A női sors és a női test más program szerint működik, mint a férfitest. A női test noha teológiailag nem releváns jel, mégis az egyetlen teleologikus narratíva hordozója. A kritika kezdeti idegenkedését lassan felváltani látszik a mérlegelés, a lírai reflexeken túllépő mérlegelés és a megértés iránti türelem és nyitottság. Nagyon nagy megkönnyebbüléssel olvastam Szűcs Terézia, Serestély Zoltán, Krusovszky Dénes, Nagy Csilla kritikáit. Ez a könyv megosztja az olvasóit, nem lehet szeretni, én sem szeretem, de rákérdez arra is, hogy mi végre is beszélünk versben. Léteznek lírai tartalmak, s ha igen, mi végre?

Borbély Szilárd: A Testhez – Ódák és Legendák, Kalligram, 2010.