Ketten állnak a sírnál. Morcosak. Az ég is olyan felettük, mint a szeder. Sok mérges-lila gubóból bonyolódnak elő a viharfelhők a fák ágain is túl. Állnak ketten a kőnél, amin szépen vésve az áll, hogy „nyugodj békében örökké”. Ők ketten, ha most megrázkódtatva vannak is kicsit, hogy dolgozni kell, általában eléggé nyugodt emberek. Szeretik is mind a kettőt a környéken. Mindig együtt mennek mindenhova. Kocsmába, haza. Bárhová. Főleg kocsmába, de ha az autótelepre kell menni, akkor is.
Az Egyik a lapátra dől.
Tényleg köll, kérdezi.
Muszáj, az muszáj, pöki rá a Másik.
Lehetetlen, így az Egyik.
Olyan nincs, úgy a másik.
Nézik a követ. A vésés elviszi a tekintetüket. Egy arcra siklanak szemeik. Délceg férfi, harmincas, kackiás bajusszal. Ez van a képen, amire rábámulnak ártatlanul. Neki kell békében nyugodnia. „Született: 1889. Meghalt: 1916.” Ez is arannyal van fölírva a kőre. Valamint az is, hogy „szerető családod”. A szedrek kipattannak az égen, elfolyik a viharos, sötét lé a tájon, mint a tinta a papírlapon. Zuhog az eső. Azok ketten meg csak állnak, az egyik a lapátra dőlve, a másik csak úgy dzsesszel a kőnél terpeszben álldogál, ujjait az övébe akasztva, mintha a nyugati prérin várná a szándensz gyereket. Tényleg nem zavartatják magukat. Ömlik a víz a zakójukon, csorog a föld a hajukból, mint a Niagara, de váltig csak állnak. Nézik a követ. A szél végigseper a temetőn, feldönti a csokrokat.
Nincs megváltás, mondja az Egyik.
Faszomba, mondja a Másik.
Ezeknél nincs, böki oda az Egyik.
Rohadjanak is meg mind, sercent rá a Másik.
Ásunk, kérdi az Egyik.
Áss, csattan rá a Másik.
Hát ásnak. Körbe ássák a követ, amin a férfi képe áll, finom arany keretben. Omlik a sár a lapátok nyomában. Buggyan a föld, mintha éledne minden. Kavicsok szaladnak a vízzel a fényre, pattan a sok gaz gyökér. A férfi a képen rendületlenül bajtársias, büszke, fess, hogy ne mondjuk, csinos. Nézi, hogy omlik ki alóla minden. Mosolyog, mintha azt mondaná, „ugyan, kérem, cefetebb volt Isonzó alatt!” A sírkő most beletoccsan a sűrű, sáros iszapba. A férfi most az eget nézi. Az elpattanó szedrek lila vére hullámzik rajta. „Ez szép”, mondaná a férfi belenyugvóan mosolyogva, „eztet már ismerem, kérem”, „amottan lakom mostanában”. Aztán felcsapnak rá a földes habok, a dombról leömlő esővíz koszos tarajai.
Kurva anyját az esőnek is, mondja a Másik.
Kurva anyját a cisztémának, dörren rá az Egyik.
Vagy neki, egyezik bele a Másik.
Hogy csak megváltás árán lehet…, méltatlankodik tovább az Egyik.
Fontos az, nyugtatja a Másik.
Hát nem úgy van, hogy békében…, dörren az Egyik, és földhöz vágja az ásót.
Békében kéne, hajlik meg a Másik, és lassan leteszi ő is az ásót.
Állnak. A szederlé meg ömlik róluk, csak mossa őket, már egészen tiszták. Látszik, milyen elnyűttek, öregek. Szalad felettük a szél.
Rágyújtanék, sóhajt az Egyik.
Csak próbáld meg, röhögi el magát a Másik.
A kő már alig látszik a ráhordott sártól. Az arany is bebarnult a föld alatt. Azok előveszik a bagót, kikapirgálnak egy-egy szálat, és vizes arcukba gyömöszölik. Nem ég, de jó az ilyenkor, kapaszkodónak.
Aztán, velünk, velünk mi lesz?
A desznyónak adnak.
El se kaparnak?
Akkor ki kéne a dögnek ásnia, hogy megegyen.
Ha éhes, ásni fog úgyis.
Legalább az Isten jobban fog szeretni.
Ezt a katonát tán jobban szereti, hogy szemétre megy?
Tömegsírba, nem szemétre.
Szemétre.
Hát, ha nem volt már családja, aki kifizesse a sírját neki.
Inkább a disznók elé vetették volna.
Inkább. Vagy váltották volna meg.
Kicsodák?
Akárki. A kurva anyjukat.
A kurva anyjukat.
Ők se maradnak soká.
Senki se marad.
Kiköpik az ázott bagót, és egymásra néznek. Felveszik az ásót, a sírhoz hajolnak. Szusszannak egyet, aztán a földbe döfik. Könnyen megy, olvad a föld. Csak ragad. Kár morogni rá. Lejárt a huszonöt év, ásni kell, tudják jól, mind a ketten. Aki nem fizet, nem pihen. Aki fizetni akar, hát annak ásnia kell. Ha szederjes az ég, akkor is. Ha tinta pereg a felhők közül, akkor is.
