Miért fordítja elménk a vizualitás tárgyát szöveggé, majd miképp teremt újra képeket az írásból? Hogyan szalad át a létezés egy testen, és lép át aztán egy másikba? Jász Attila Alvó szalmakutyák – avagy áldozati ének című kötetének szövegvilágát – és a szövegek lírai énjeit – az átmenetiség, átjárhatóság és átmenthetőség kérdései tartják mozgásban.
A ciklusokat a Tao-tö-king néhány soros részletének különböző fordításai indítják, így – összehasonlítva az eltérő változatokat – máris a szellemi tartalom kultúrák, nyelvek, korok közti átmenthetősége kérdőjeleződik meg az olvasóban. Annyi viszont valamennyi fordítási kísérletből világossá válik, hogy ez a részlet az „emberi természet” és „természeti környezet” kettősségét problematizálja, így nem meglepő hát, hogy a versek többsége is arra kérdez rá: mi tartja össze mikro- és makrovilágunk egybeszálazott rendjét.
Erre irányítja rá a figyelmet az az invenciózus megoldás is, hogy a kötet címét és alcímét – némi módosítással – összeolvashatjuk a ciklusok címeiből: Alvók, Szalmakutyák, Áldozatok, Ének. Ráadásul ez a szövegeket egésszé összefogó négy kifejezés a keleti, buddhista gondolkodás tükrében szinte szinonimaként értelmezhető, de legalábbis vonatkozási pontjuk azonosnak mutatkozik. Az emberek „Alvók”, mert nem ismernek rá a szamszára mögött húzódó lényegre; „Szalmakutyák”, mert önmagukat puszta testként élik meg, és ebből fakadóan „Áldozatok”, hiszen a karma mozgásban tartja általuk a létet. Nem szabadulunk a test és lélek kölcsönhatásaként formálódó „Ének” körforgásba rántó erejétől, amely visszatart bennünket a nirvánában való feloldódástól.
Olvasás közben nyilvánvalóvá válik, hogy a költő korábbi versnyelvéhez szervesen kapcsolódó, azokból szövegeket és motívumokat újra alkalmazó kötettel, tradicionális alapú, de multikulturális világmodellből építkező spirituális költői nyelvvel van dolgunk, amelyhez éppen ezért némi pátosz is társul. Gyakran a keleti gondolkodás és a középkori keresztény misztikusok szövegeinek toposzait (hajó, tenger, szív, szem, kert, angyalok, bárány, galamb) játszatja egymásra a lírai alany, ez az irányultság különösen az allegorikus olvasást is lehetővé tevő versekben válik hangsúlyossá.
A hagyományból átörökített költői alakzatok és motívumok alkalmazásában fejeződik ki az abba vetett hit, hogy a tradíció – mint a természeti és a természetfeletti közeg közötti közvetítő – átjárhatóvá teheti az emberi természet és a környezet, sőt, a költő és olvasója közti szakadékot is. A versekben az ajánlások és/vagy mottók által megidézett személyek szinte kivétel nélkül ennek függvényében válnak érdekessé a szövegek értelmezésekor. A maguk módján mind a lényegi összetartó struktúra (pl. Paul Cézanne), a tradícióra összpontosító gondolkodás (pl. Hamvas Béla), a semmihez közeli minimalizmus (pl. Krajcsovics Éva), az átalakulás (pl. Franz Kafka), a halálközeliség (pl. Radnóti Miklós) és más egymással szorosan összekapcsolható ontológiai kérdések tisztázására tették fel munkásságukat.
Az átmenthetőség problémájának esetein végigvezető könyv első két ciklusa, az Alvók és a Szalmakutyák az ekphraszisz, vagyis a képleírás hagyományához kapcsolódik konkrét és fiktív művek megidézésével. Görög szobor, reneszánsz és barokk festmény éppúgy a nyelvre fordítás tárgyává, de legalábbis az írást elősegítő inspiráció forrásává válik, mint a kortárs magyar képzőművészet és fényképészet alkotásai, egy Jarmusch-film jelenete vagy egy összekarcolt röntgenkép felületi véletlenszerűségei.
Az Áldozatok ciklus első szövegei fokozatosan vezetnek el minket a képi világ leírhatóságának kérdésétől a szöveg közvetítőerejének megkérdőjelezéséig. Maguk a versek, a kották, a hangok és elődök írásai válnak a reflexió tárgyává, ami elvezet a lírai alany önmeghatározásához is, amely azonban az én megtagadásával jár együtt: „sötét templom mélyén üvegkoporsóba zárt cári szív / szeretnék lenni, / és nem az. / aki itt verset ír.” E sorokon áttűnik, hogy éppen a másság megtapasztalhatóságának vágya, vagyis inkább a schopenhaueri értelemben vett „akarat” az, ami mozgásban tartja az életek között vándorló lelket éppúgy, mint a versekben pozíciót váltó lírai ént a kötetben.
Az utolsó ciklusban a korábbi motívumok alkalmazása mellett az egyéni és a környezeti értelemben vett természet metaforikus összekapcsolásával a térelemek a „semmi” ellenpontjaként különös jelentőségre tesznek szert, hiszen keretül szolgálnak a különféle énértelmezésekhez. Az „én” ugyanis csak a táj természetes részeihez (folyó, tenger, fa), valamint a tér belakására szolgáló mesterséges létesítményeihez és térelemeihez (ház, kert, nyughely, pince, küszöb, kötélhidak, könyvtárak, kulcs) képest határozható meg, ahogy azt a Deaddigra című vers kezdősorai is jelzik: „Ablaknyílás a mellemen, kitárom / szárnyait, hadd szellőzzenek a szobák”.
Az Alvó szalmakutyák – avagy áldozati énekben azonban nemcsak a motívumok, hanem egy-egy versen belül szókapcsolatok is ismétlődnek szó szerint vagy részben módosulva, az üzenet nyomatékosítása érdekében. Ez a recitálás hangulatát erősítő megoldás segít, hogy valóban „áldozati ének”-ekként olvassuk a szövegeket, amelyekben saját „én”-jeinket siratva lehetőséget kapunk a másikkal való lényegi azonosság metafizikus tapasztalatának megsejtésére is, s bár kiderül, hogy a misztikus élmény nem tűri a szavakat, mégis muszáj belátnunk, hogy egyszerűen „nem lehet / nem ábrázolni”.
Jász Attila: Alvó szalmakutyák – avagy áldozati ének, Kalligram, Pozsony, 2010.
