Nem szeretnék túl nagy szavakat használni Adam Dutkiewicz és Jesse Leach Times of Grace néven, The Hymn of a Broken Man címen megjelent friss albuma kapcsán. Különösen amiatt, hogy első hallgatásra vajmi kevés különbség észlelhető az anyazenekar, a Killswitch Engage – elsősorban kései, tehát az utóbbi két-három lemezt érintő – munkássága és e projekt közt. Alaposabb ismerkedést követően azonban föltárulnak a lemez szépségei, és az eltérések is nyilvánvalóbbakká válnak.
Aki szereti a Killswitch Engage (KsE) alkotásait, aligha csalódhat nagyot a The Hymn of a Broken Manben, a magam részéről pedig azért örülök nagyon ennek a lemeznek, mert hosszabb ideje először találkozom olyan anyaggal, mely heteken keresztül, napi sűrűségű hallgatással sem laposítja el magát. Pedig a képlet tényleg nem extrémen bonyolult, s a bő ötvenperces album nagyjából első fele tipikus Killswitch-slágereket vonultat föl átlag három és fél perces szerzemények formájában. Az már igen hamar föltűnik, hogy a sűrű, riffelős masszában Adam D. ötletesen penget, témái – beleértve a harmóniameneteket, színesítéseket, akusztikus kiállásokat – a maga keretei közt nem feltétlenül tucattémák, jóllehet ezek esztétikai élménye később teljesedik ki igazán. Jesse Leach – aki a 2002-es Alive or Just Breathing megjelenése után lépett ki a KsE-ből – hangja sem mindennapi: talán azért is férkőzhetett oly közel hozzám az album, mert nem sok olyan orgánummal van szerencsém összefutni, mely érzelmességében se nem érzelgős, se nem sablonos, remekül egyensúlyoz a keménység és a rendkívüli érzelemgazdagság határán, hol az egyik, hol a másik irányba mozdulva, ahogy a zene éppen megkívánja. Refrénjei kivétel nélkül óriási kompozíciók, sohasem egy-egy sorból állnak, még csak nem is feltétlenül kiszámíthatók, noha más nézőpontból egyik-másik tétel (a lemez első felében) tán épp e vádakkal illethető leginkább.
Hallgassuk csak meg a Where The Spirits Leads Me-t: a verze-refrén-verze-refrén blokkban szinte automatikusan érzékelhető, hol következik az akusztikus kiállás, hol halljuk majd – szintén kiállásban – torzítva a dallamos éneket, és hogy a refrénben mikor és hogyan következik a sorokat záró szavak megnyújtása, kitartása. Bevallom, eleinte zavart ez a pontos lekövethetőség, ma már viszont, komolyabb ismeretséget ápolva a lemezzel, föl sem tűnik, hiszen a remekül megkomponált énektémák – Jesse Leach hangja ténylegesen instrumentumnak tekinthető – feledtetik a közérthetőnek tűnő és a ráismerésre játszó szerkezeteket.
Pedig nem mindenütt van ez így, még a lemez slágeresebb első szakaszában sem. A nyitó Strenght in Numbers vagy a címadó darab maidenes galoppozása ugyan nem idegen a KsE-től sem, itt valahogy mégse hasonlóképpen épülnek be e klasszikus hatások. A második Fight for Life inkább masszív doom, mint bármi, ami metalcore-ra emlékeztetne. S ha már itt tartunk: ahogy a KsE-re egyre kevésbé húzható rá a mindinkább lejáratottnak gondolt metalcore kategória, úgy a Times of Grace is – a Lamb of God zenekar után szabadon – leginkább afféle tiszta „amerikai” metálnak mondható.
Ami pedig a nem is annyira furfangos, mégis roppant üdítő cselességet illeti, sokadszori hallgatásra végre leesett, miért, pontosabban hol vannak az izgalmak ezen az elsőre valóban egyszerűnek, a KsE világához közelállónak tekinthető albumon. A címadó darabtól fogva ugyanis a dalok szerkezetében szinte észrevétlen változás megy végbe: bár nagy vonalakban megmarad a verzékre és refrénekre épülő váz, a verzék zenei anyaga sohasem identikusan ismétlődik, már az egyébként túlírtsággal egyáltalán nem vádolható említett címadóban sem. A refrén szövege ugyan azonos, a dal végén azonban énekében valamelyest ez is módosul, így a rövid tételben voltaképp nem sok egy az egyben ismétlődő komponenst találunk. S még inkább így van ez a minden szempontból fantasztikus, hangulatában és kivitelezésében egyaránt zaklatott, de óriási, négy dalt magába foglaló záró blokkban. A maradék – hosszabb lélegzetvételű, korántsem azonnal ható, hallhatóan mélyebb – 4-5 tételben folyamatos témaváltással, nagyszerű szólókkal, egymásba forduló, örvénylő dallamokkal, kalandos sodrással találkozunk, ami mind-mind egyéníti a lemezt. És anélkül, hogy kapásból idecibálnánk húsz másik, komplexebb, extrémebb, artisztikusabb vagy nevezzük bárhogy zenekart, példaként a jazz összetettségére hajazó konstrukciókkal, itt most csak a zenei világában valóban rokoníthatóbb korai Dream Theatert említeném: hallgassuk újra mondjuk a Pull Me Undert, s figyeljünk az azonos dallammal elénekelt verzék és refrének alatti zenei anyagra. Megkapjuk azt, amit e helyütt a Times of Grace 4 percre húzva produkál.
Az elején azzal indítottam, nem akarok túl nagy szavakat használni a The Hymn of a Broken Man kapcsán. Mégis, az utóbbi idők enerváltabb lemezhallgatásai után nagyszerű érzés találkozni egy egyszerűségében is összetett, színes, szépen kivitelezett anyaggal. Ezek után igazán kíváncsi vagyok, a Killswitch mit produkál az idén – mert őszintén remélem, mer valamelyest elmozdulni a megismert irányvonaltól.
Times of Grace: The Hymn of a Broken Man. Roadrunner, 2011.
A szerző további metálzenei írásai ide kattintva a scriptum-metallum blogon olvashatók.
