Lionel – William – Bertie

A király beszéde a brit uralkodóház történelmének egy eddig be nem mutatott szakaszába kalauzolja el nézőit, a dadogós VI. György, illetve az ő beszédtechnika óráinak segítségével. A film erősségét, élvezhetőségét egyrészt a történet összetettsége, másrészt a színészek kiváló teljesítménye adja.

V. György halálával a korona egy korántsem az uralkodás, mint inkább az elvált nő, Mrs. Simpson iránt elköteleződő VIII. Eduárd fejére szállt. Az angol királyi család XX. századi történetének egyik legnagyobb botrányaként ismert házasságkötés érdekében az újdonsült király hamarosan lemondásra kényszerül: helyét testvére, a másodszülött Albert veszi át. A váratlan fordulat következtében trónra kerülő, később VI. György néven uralkodó király helyzetét azonban több dolog is megnehezíti: az egyre erősödő hitleri Németország mellett gyermekkori betegségével is fel kell vennie a harcot…

A brit színészi szakma krémjét felvonultató A király beszédével, a klasszikus angol úriembert, az elegáns férfit már a korábbiakban is kiválóan alakító Colin Firth főszereplésével végre egy igazán izgalmas és lélektanilag is hiteles film készült. A Tom Hooper rendezésében elkészült alkotás egyik legnagyobb erénye, hogy a királyi család pontos és élethű rajzát egy percig sem érezheti a néző egy hermetikusan elzárt, éppen ezért tőle távol álló vagy érzelmileg korántsem befogadható világ megelevenítésének. A színészi játék nagyfokú eleganciáját igénylő szüzsé elengedhetetlen kellékeit szolgáltatják a színházi világban jártas, filmvászonra kerülésük előtt már színpadi sikereket is elért szereplők.

Ezt a jellegzetességet akár a forgatókönyv elkészültéhez is hasonlíthatnánk, hiszen David Seidler először színpadi darabot készített és csak aztán tért át a film alapjául szolgáló mű elkészítésére. Az író egyébként a főszereplőhöz hasonlóan maga is beszédhibával küzdött: a második világháború elől menekülő családja a Londont érő első bombatámadás után Angliából Amerikába költözött, ahol a traumákból fakadó súlyos dadogása miatt a kis Seidler sokáig képtelen volt nagyobb társaság előtt megszólalni. Később, már íróként azonban egyre jobban foglalkoztatni kezdte gyerekkori példaképének, a dadogó VI. György király történetének megírása: több évtizednyi várakozás után, az anyakirálynő halálával (2002) végre lehetősége nyílt a forgatókönyv elkészítésére. Különböző véletlenek folytán a történetben szereplő Lionel Logue, vagyis a király logopédusaként ismert ausztrál férfi személyes feljegyzéseit is a rendelkezésére bocsátották, Seidlernek ugyanis sikerült kapcsolatba lépni a híressé vált orvos még élő utódaival.

A shakespeare-i mondatokkal átszőtt, helyenként a groteszkig elmenő, aprólékos jelenetezés mögött egy minden ízében élvezetes, lassan kibomló cselekménnyel van dolgunk. Az inkább cégként, mintsem családként összetartó brit uralkodóház belső konfliktusai mellett betekintést nyerhetünk egy másik – jóllehet, korántsem problémáktól mentes –, kifejezetten izgalmas kapcsolatba is. A kiöregedett ausztrál színész, Lionel Logue bájos feleségével és két gyermekével az angol középosztály tipikus mindennapjait éli: a férj életét leköti munkája (egyben a nagy álom) hajszolása, a két fiú pedig az évek során szorgalmasan elsajátítja az apa tudását. A két világ azonban hamarosan összekapcsolódik; a logopédusként is tevékenykedő Lionelnek egy napon különös páciense akad: az uralkodó másodszülött fiának, a dadogásával már évek óta eredménytelenül küzdő Albert hercegnek kell beszédtechnika órákat tartania.

A filmben a legváratlanabb pillanatokban részletek hallhatóak Shakespeare különböző darabjaiból, Hamlet híres monológja mellett egy-egy pillanatra felidéződik Othello és Caliban alakja is. A pórul járt színészt, majd logopédust alakító Geoffrey Rush jelenléte a filmben egyszerre hat felszabadítóan és gátlóan a történet menetére. A munkájában néhol túlzásokba eső terapeuta figurája összetett jelentéssel bír, csakúgy, mint Albert hercegé vagy Erzsébeté. A színészi gárda eredményességére az érseket alakító Derek Jacobi játéka is bizonyíték: a védjegyének számító kimért, ellentmondásokat nem tűrő személyiség fontos lesz az udvari atmoszféra megteremtésében. Nemkülönben a leköszönő királyt, VIII. Eduárdot alakító Guy Pearce filmbéli jelenléte, aki – bár jóval megnyerőbb és erőteljesebb alkat öccsénél – az uralkodáshoz képtelen kellő alázatossággal viszonyulni. Az immáron nem csak a királynő (Sir Francis Walsingham szerepében, Elizabeth, 1998), hanem a király háttéremberét is eljátszó Geoffrey Rush A király beszédében sokáig úgy viselkedik, mint egy született komédiás: a film kulcsjeleneteiben általában kifigurázza, nevetségessé teszi a Colin Firth játszotta Bertie-t, azaz Albert herceget.

A hamarosan következő Oscar-átadó több szempontból is nagy esélyesének tartott filmje már elhozta az idei Golden Globe legjobb férfi főszereplőjének járó díját, azonban a számtalan jelölést figyelembe véve nyugodtan számíthatunk további eredményekre is. Precíz, az érzéseket aprólékosan illusztráló film lett A király beszéde, ahol a királyi ház pszichoanalitikus pontosságú elemzését a beszédterápiák során feltérképezve nemcsak egy izgalmas politikai drámának lehetünk szemtanúi, hanem két ember másokért és önmagával szemben vívott harcának is.

A király beszéde (The King’s Speech), 2010. Rendezte: Tom Hooper, forgatókönyvet írta: David Seidler. Forgalmazza: The Weinstein Company, UK Film Council.